Valamikor nagyon-nagyon régen megismertem Varga Györgyöt, aki a Kál-Vin Pincészet borászaként tulajdonképpen benne volt abban a maroknyi, hozzávetőlegesen egy tucatnyi vállalkozó szellemű borászt felölelő csapatban, mely a magyar bort igyekezett kiragadni az állami szektor egyen borai közül. A rendszerváltás után újra éledő magánpincék között főleg a villányiak vitték a prímet, lassan jöttek az egriek, a szekszárdiak, míg a Balaton vidékéről leginkább Szeremley Huba, Figula Mihály és Varga György. A Kál-Vin borokat szinte minden vinotéka tartotta, majd megjelentek az áruházak polcain is, végül valahogy nyomuk veszett.

 

Úgy 5 évvel ezelőtt találkoztam vele újra, amikor már a Nivegy-völgybe költöztem, habár találkozónk apropója messze nem a közeli lakóhely volt, hanem néhány sajátos természetvédelmi kérdés sajátos hatósági megítélése. Összenevettünk, hogy miért pont egy pesti helyen beszéljük meg a Csobánc dolgát, amikor ugyanezt megtehetnénk Révfülöpön is, ahonnan szinte haza gyalogolhatok. Így tehát elmondhatóm, megint találtam valami hivatalos indokot arra, hogy egy sor bort végigkóstoljak.

 

Úgy két éve folyamatosan ízlelgetem a Kál-Vin Pincészet borait, és a pontuszi fajták bizony néha nagy fejtörést okoznak nekem, főleg azért, mert korábban nem hallottam még a nevet sem. Lehet, hogy ez talán szégyen egy bort szerető embernek, nem tudom, de bevállalom tudatlanságomat.

 

A pincében sorra kóstolhattam a Vulcanus, a Rózsakő, Budai, Juhfark, vagy a Kéknyelű szőlők borait. Az utóbbi kettő természetesen ismert volt számomra, hiszen számos pincészet készít belőle remek borokat, azonban az első kettő meglepetés volt számomra.

 

Tegnap egy 2008-as Rózsakő akadt a kezembe, így az ebédhez felnyitottam. Elsőként a meglepően gyümölcsös illata ragad meg. Nem nagyon tudnám más gyümölcsökhöz hasonlítani az illatot, mint maga a szőlő illata. A bor igen magas savtartalma a elmúlt 3 évben jelentősen simult, ám a terroir komolyan rányomta a bélyegét az alapanyagra. Ugyanis a szentbékkállai ültetvényen található többi szőlőfajta is hasonló jegyeket hordoz. Ahogy telnek-múlnak az évek, fejlődik a bor, a fajtajelleget egyre jobban háttérbe szorítja a terroir, és öröm, hogy a savak tompulása mellett a gyümölcsösség megmarad.

 

A borszíne halvány sárgás-zöld, csodásan tükrös. Az első korty után a kissé édes jelleg (talán maradék cukor), a gyümölcsösség, és némi kesernyés utóíz jelenik meg. Érdekes módon a bornak hosszú lecsengése van, de nem a szájban hátul jelenik meg, hanem elől, kellemes marad a szájban minden csepp.  Illik azonban negatívumokról is beszélni. Nem hiszem, hogy sértő lenne a borra, a borászra nézve, de az idő előrehaladtával a borban elő fog tűnni az alkohol, és annak az édessége. Most kóstoltam nem is olyan régen ugyanennek a fajtának a 2011-es friss borát, mely megmutatta azt, hogy a 2008-as milyen lehetett gyerekkorában.

 

Azt gondolom, hogy a pincészet méltánytalanul került ki a „nagy boros körforgásból”, és talán vissza is kerülhet a gasztronómiába, ha többen keresik az ismeretlen ízeket, a különlegességeket. Erre a legszebb példa a Curia vendéglő, ahol Kovács Antal szebbnél szebb borokat tálal fel, nem mellesleg pont erről a borvidékről is.

 

Tehát úgy vélem, hogy azon borok, melyek a mindennapjaim részét képezik, és nem tudom őket megunni, mellőzni, mások számára is élvezetet jelenthetnek.

Leave a Reply


+ 3 = négy