Kertész Zoli barátom érti, hogy mi a különbség a jó étel és a középszerű között. A borok esetében sem nyeretlen kétéves, mert mire borászkodásra adta a fejét, már jelentősen túlnőtt azon a szinten, hogy a piros bor, meg a fehér, és a jó bor mindenképpen édes. A borászati szakmában ő egy “igen messziről jött ember”, aki minden bizonnyal segítség nélkül nem lenne képes egyedül megbirkózni a feladattal, ám ahhoz elég esze van, hogy megkeresse és megtalálja azt a szakembert, aki a helyére teszi a dolgot.

 

Zolit egy éve ismerem közelebbről, és ezen egy év alatt óriásit változott. Nem tagadom, a közvetlen szakmai környezetéből nem kevés negatív visszajelzést lehetett elcsípni, de úgy vélem, a mai világban már nem is ember az, akit nem utálnak eléggé.  Jómagam is sok kritikát mondtam, ám nem erőltettem semmit. És egyszer csak ott találtam magamat egy olyan borvacsorát, melynek legfontosabb jelentősége az, hogy AZ ELSŐ. Valahol el kell kezdeni. És a kezdéshez képest a felmutatott borok – szubjektív álláspontom szerint – egyáltalán nem rosszabb, mint a konkurenciáé, sőt! Van néhány tétel kifejezetten kellemes alkotás, melyre évekkel később is visszaemlékezhetünk.

 

Kezdjük először is a pincével. Etyeken, a Gödörben egy régi vágású pince került teljes modern technológiával újraélesztésre. Persze itt is lehetett volna minden másként, és jobban csinálni, de úgy vagyunk ezzel, mint az első családi ház, melyet “elront” az ember. A pince makulátlanul tiszta, a technika tökéletes, így a jó alapanyag feltételezése mellett olyan nagyon rossz borok nem is kerülhetnek ki innen. Ugyan volt olyan magánvélemény, hogy a pince borai ihatatlanok, illetve “iható bor, de minek”, ám az én vasárnapi asztalomon elférnek, és soha nem kell szégyenkezni velük.

 

A székesfehérvári Pátria étteremben eddig egyszer jártam egy átlagos hétköznapi ebédre. A vendégsereg összetétele igen érdekes, valahogy a pesti Biarritz jut az eszembe, ahol a fénykorban mindennemű politikus és fehérgalléros megfordult, ám ez fehérvári léptékben került kiadásra.

 

Az étterem berendezése szép. A mindenről árulkodó toalett  kifogástalan, a csempe pompás. Ám minél közelebb kerülünk a szakmához, annál jobban kopik a fény. Az evőeszközök roppant dizájnerek, ám gyakorlati értékük vajmi csekély. egyes esetekben a használhatatlanságot is megkockáztatom, mivel képes az evőpálcikára hajazó szár kifordulni a vendég kezéből.

 

A terítés átlagosan éttermi, egy szakmai rendezvénynek betudható borvacsorához képest kevésbé illő. Ugyanis az asztalok elszeparálódva, nem a meghívott borászt a központba állítva, teljesen hátköznapi módon álltak. A 19 órára meghirdetett vacsora – a vendégek késedelme miatt – majdnem egy órával később kezdődött.

 

Az induló bor egy 2010-es évjáratú “Blanc de Noirs” volt a menü szerint (abból is 1/16-od liter), mely igazából egy Pinot Noir szőlőből készült bor, mely reduktív eljárással készült, a színezékanyag kinyerésének teljes mellőzésével. Én kedvelem ezt az eljárást, és nem csupán a hagyományos Champagne tisztelete miatt. Ízlik. A borász pezsgő hidegre kérte lehűteni, és felszolgálni a bort, mely számomra túl hideg volt, ugyanis nem a pezsgő alapanyag mivolta érdekelt, hanem a való beltartalma, mely az ital felmelegedésével egyre szebben nyílott ki. Szép bor, hibák nélkül. A vendégváró italhoz “reduktív” szódavíz járt kísérőnek…

 

Az első fogás lazac gravlax volt, melyet citrusos vajkrémen, illetve rozskenyér chips-en zöldsalátával tálaltak. A képen sajnos nem látható, miként lehet elrontani egy egyébként kellemes fogást. Ugyanis a chips ehetetlenül kemény volt, szopogatni meg nem volt kedve a vendégseregnek. A ballépés azért is volt kellemetlen, mivel a vajkrém és a lazac is nagyon rendben volt, mondhatni, meglepően harmonikusra sikeredett.

A borhoz a pincészet egyik legjobb, legkedveltebb borát, a 2010-es Zöld Veltelinit ajánlották, abból is 1/14-ed litert. Nagyon finom bor. Bizonyára vannak nálam sokkal képzettebb borszakértők, akik a fél rétet beazonosítják a borban, de ennek nem látom értelmét. A bor igen emlékeztet a sógorok hasonló fajtáira, ízvilágára, megjelenésére. Érdemes belőle betankolni, és mindenhez ezt inni, mert szép bor.

A borvacsorákon nem szoktak leveleseket felkínálni, ha igen, akkor az jellemzően egy halászlé a kadarkák kedvéért, vagy egy vadraguleves, melyhez szépen lehet borokat párosítani. A mi levesünk is ilyennek indulhatott, ám mire felszolgálták, egy kellemes borjú húslevessé redukálódott, melyről nem lehet mit mondani.

A 2008-as Szürkebarátot már több ismerősöm is temette, volt olyan, aki ihatatlannak minősítette, ezzel szemben Kertész Zoli egyik legszerethetőbb bora. Ugyanis ittam már sokkal jobb Szürkebarátot – no nem sokat – de rosszabbakat is. Ebben a borban benne van a fajtajelleg, nem lóg ki belőle az alkohol, küllemre tökéletes, és nincsen megöregedve sem. Odahaza több palackkal fogyasztottam belőle, soha nem csalódtam. Ám a leveshez a bor nem illett, és ez nem a bor hibája.

 

 

Következett az este gasztronómiai mélypontja. Ugyanis Kertész Zoli nagyon jófajta szőlő alapanyagot szolgáltatott annak érdekében, hogy egy klasszikus sorbet kerüljük a vendégek elé, melyet a 2008-as Chardonnay kísért volna. A borász elképzelése – és az egyeztetések – szerint ez nem jégkása lett volna, ám az lett belőle. A szőlő már nem érződött ki a dologból, a rá szórt prézli pedig inkább viccnek hatott, legalábbis számomra. A bor jó volt megint, szerintem a pincészet egyik legjobbja. Tartja a formáját, elegáns bor.

 

Én mondjuk azt sem értem, hogy egy levest miért követ egy jégkása, amikor még nem ettünk semmit, csak ittunk, ráadásul ezek az etyeki borok nem olyan könnyűek. A “kis hűsítő szünet” így tehát értelmezhetetlen, mert egy vajkrémes lazac és a leves azért mégsem ülte meg a gyomrunkat. Szilárdat még nem tettek az asztalokra…

A felszolgálás körében ez a sorbet pedig eleve reménytelen volt, mert legtöbbünknek már olvadt lévé redukálódott a jég.

 

Az egyetlen “főfogás” egy egyébként korrekt húsétel lett. Ám itt is billeg a mérce. Ugyanis a köret (kapros, túrós burgonya) intenzív, egyébként remek, ízvilága mellé besorakoztatta a séf az ugyancsak intenzív kelkáposztát és füstölt sonkát. Az egyébként kiváló libamáj elenyészett a nálánál durvább ízek között, míg a gyöngytyúk elvolt úgy a tekercsben. Erre szokták mondani, hogy a kevesebb lesz a több. És nem kell 3 ennyire intenzív ízt egy fogásba ütköztetni. Pláne úgy, hogy a konyakban érlelt libamáj csak jelzés értékű volt, minden ízhatás nélkül. Összességében ehető volt a fogás, mondjuk jó is volt, de egyrészről sok, másrészről jobb lett volna az ötletet kétfelé “vágni” és két külön fogást alkotni belőle.

 

A 2009-es Királyleányka ügyes, szép bor. Nekem ez a fajta nagyon sokat nem jelent, talán azért, mert nem volt részem elmélyülni a szépségeiben. Így tehát butaságot nem kívánok írni. Amit tapasztaltam, az nem más, minthogy egy nagy savakkal ellátott etyeki különlegesség, melyben a terroir számomra erősebb a fajtajellegnél. Persze, majd a borász most megharagszik, de már nem először találkozom azzal a jelenséggel, hogy egy-egy termőterület annyira intenzív jegyezek hordoz, hogy a sokadik fajta számomra elveszíti a jelentőségét. Szoktam mondani, érdemesebb maximum 2-3 házasítással előállni, mert az emlékezetesebb eredményre vezet. De ott van a piac, és azon állítólag a fajtatiszta borokat keresik!

 

A végére is tartogatott meglepetést a séf. Ugyanis a brie és kéksajt felhasználásával készítettnek beharangozott sajttorta helyett felszolgáltak egy tésztakosárba beleolvasztott brie sajtot. Kéksajtnak nyomát sem találtuk.

 

A karamellizált alma inkább volt egy jó kompót, a szép füge öncélú volt, de megettük. A bor, a 2009-es évjáratú Carla – melyből immáron 1/16-od liter jutott a poharakba – nagyon szép bor. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem igazán rajongom az édes borokért. Jó poharazgatni belőle. Nagyon kellemes.

 

A borvacsora tehát kettős arcot mutatott. Egyrészről Kertész Zoltán jó borokkal nyitott. Előadása során nem nyitott egyetemi előadást, ám a szükséges információkkal mindenkit ellátott. Nem szavalt, nem áradt a beszéd, mint az óceán, a figyelmet fenn tudta tartani. A borok a vártnál sokkal jobbak, ám vallom, hogy a Pátria képes lett volna jobban odafigyelni a menüsor elkészítésére, de valami miatt nem tett meg. Érthetetlen a fogások átvariálása, minőségi lehúzása.

 

A vendégek becsülettel kifizették az árát, és ha még egy ezrest rá kellett volna dobni, akkor sem riadt volna vissza senki. Így tehát az egyébként igen méltányos áron ajánlott borvacsora nem kis csalódást okozott a konyha részéről.

 

Írtam már – ha jól emlékszem – a szintén székesfehérvári 67 étteremről, mely fogásait inkább tartom méltónak a borokhoz. No persze, oda bekerülni nagy rang, és lehet bukni is a borokkal, de itt van kérem a cél! Rajta!

 

(a képeket sajnos csak a telefonommal tudtam készíteni jobb híján, elnézést kérem miatta)

Leave a Reply


5 × = tíz