Drága Paola néném,

 

Kicsit nyugalom van, csönd, így írok Neked néhány sort. Régen nem panaszkodtam, így bepótolom a lemaradást.

Most, hogy a bejgli megszáradt sarkát majszolgatom, és szerte szét nézegetek a neten, a szokásos híreken túl néhány érdekes dolog üti meg a figyelmemet. Az első nem is hír, csak a szokásos, már megint a Közgép nyert egy beszerzésen.  Ami a változatosságot jelenti, az az A-Híd Zrt esete.

Ugyanis az Apáthy-család cége tulajdonképpen azon Hídépítő Zrt leképzése, mely mögött ott áll a GANZACÉL botránya (Megyeri híd) vagy a MONTÁVIA Kft furcsa fizetésképtelensége. Mindegyikről igen sokat lehet olvasni. Habár Apáthyék igen jól feküdtek a szocialista szférában, mégis eljutottak oda, hogy a csalárd csődök miatt indított büntetőeljárások az ügyészségeken megrekedtek, majd egyre szorosabban kapcsolódott össze a nevük a Közgépével. Hja, a Közgép is érintett volt a Megyeri híd ügyében… Azaz nincsen itt semmi különleges, mindent visz a nyerő lap, és lehetünk olyan okosak, amilyenek soha, akkor sem lehet változtatni, ugyanis a 2/3-os felhatalmazás erre is szólt.

2012-re még jobban kivérzik minden közép- és kisvállalkozás, és egyetlen lehetőség csak az marad, ha az állami közbeszerzések mentén mennek el alvállalkozni, de a legutóbbi jogi marhaság nem más, minthogy a formaszerződéseket úgy találták a vállalkozók orra alá dugni, hogy akkor fizetnek, ha a generál kivitelező pénzt kap az állami megrendelőtől. Lehetne azt mondani, hogy nem kellene aláírni – és ez így is igaz – de akkor már a remény sem marad arra, hogy legalább ingyen dolgozhasson a polgár. Ugyanis az állam előre borítékolhatóan nem fizet, vagy valami olyan jogcímen, mely úgysem felel meg annak a követelménynek, mely mentén ki kellene fizetni az alvállalkozót.

De még mielőtt elsírnánk magunkat, gondoljuk csak meg, hogy a vállalkozói réteg mennyire termelte ki magának a helyzetet? Évekkel, évtizeddel ezelőtt már látható volt, hogy a magyar építőipar nem szól másról, mint az ÁFA-csalásról, a gané minőségű munkáról, a megrendelő, vevő lehúzásáról, és a nagy AUDI örömeiről. Valahol – talán nem véletlenül – akkor csúszott meg a kuplung, amikor az első Orbán kormány kikiáltotta, hogy lakáshoz kell juttatni a magyar, és boldog, boldogtalan belekezdett a társasház építésbe. Az egymás után, teljesen feleslegesen és egyre rosszabb minőségben épített házak a fenének sem kellettek, de a kereskedelmi bankok gyakorlatilag 60-80%-ig finanszírozták a beruházásokat. Ugyanis önrésznek a leendő tulajdonosokkal megkötött szerződések szolgáltak. Nagy buli volt ez a bankoknak, mert egy rókáról minimum két bőrt húzhattak le. Kölcsönt folyósítottak vagy 15% kamatra az építési vállalkozónak, majd adtak hitelt a vevőknek, előbb irreálisan magas forint kamatokra, majd a bűvös deviza alapú konstrukciókon keresztül. Senkit nem zavart, hogy a pilótajátékokhoz hasonlóan bukni fog már a harmadik kör, hiszen az első lakásokat eladták, a második hullámot már szinte csak az izraeliek és az írek vették, majd a maradék ott maradt, ahol most is van, üresen. A magyar emberek javarésze – élen a köztisztviselőkkel, közalkalmazottakkal – befektetésnek vették a lakásokat, hogy majd kiadják, és a bérleti díjat – természetesen adómentesen – a kölcsönök törlesztésére használják fel. Jó buli volt, egy ideig… Az építőipari vállalkozások pont annyira voltak megalapozatlanok és szükségtelenek, mint egy budapesti olimpia gondolata. Ugyanis a helyi önkormányzatok a rendszerváltást követően azért kaptán meg ingyen a volt állami tulajdont, hogy azzal gazdálkodjanak. A lakásokat, üzleteket nem eladni kellett volna cimbiknek tized áron, hanem arra költeni, felújítani, modernizálni, üzleti alapon működtetni. De erre senkinek nem fűlött a foga. Ugyanis a napi politikát szinte csak és kizárólag gerinctelen, alulképzett, tökéletesen alkalmatlan, megélhetési korrupt emberek töltötték fel. A buta ember pedig nem látja át a lényeget. El kell adni mindent, és a bevételt szétosztani az elvtársaink között, és persze, megegyezés alapján, az ellenzéki elvtársak között.

A társadalomban egyre kevésbé volt megbecsülése a tudásnak, a szorgalomnak, a valós szakmáknak. Ugyanis egy jó asztalos soha nem érhette el a bálna Mercedesek bűvkörét. Vagy nem annak volt szakmai megbecsülése, aki azt mondta, hogy a feladatot elvégzi, hanem annak, aki az ügyet elintézi. Az „elintézés” természetesen nem munkát jelentett, hacsak nem ennek minősül a politikai, bűnözői kapcsolatok kihasználása.

 

Éppen most olvasok egy remek könyvet, melyben a Jim Beam cég történelmével foglalkozik. ebből kell most idéznem, mert nagyon idevág: (A.J.Baimé: Jack Daniel, Martini & Rossi, Jim Beam és a többiek igaz története, Athenaeum, 2009)

„A szesztilalom idején az illegális szeszfőzdeipar virágzott és működött Kentuckyban. Mivel a lepárlók a már említett füstoszlopokat eregették, a srácok éjszaka melóztak…. Nem volt idő arra, hogy régi karbonizált hordókban érleljék, mivel a zsaruk megtalálhatták volna. Ezért nyersen és tisztán vedelték…”

„Ha a tényeket nézzük, a szesztilalom idején 2 milliárd dollár került évente a palackozóktól, szeszfőzdéktől és a részvényesektől a gyilkosok, csaló és analfabéták kezébe. (Andrew Sinclair: Szesztilalom: a mértéktelenség kora)”

Nos, kis országunkban is „gyilkosok, csalók és analfabéták” kezébe került a gazdaság a rendszerváltás utáni évtizedekben. Persze, itt is volt váltás, de csak szervezett bűnözői csoportok között. És mindezt szépen lassan nem más tette lehetővé, mint az emberi butaság, mely sajnos oly mélyen hatja át a magyar társadalmat, hogy az eredményre fogadni nem is lehet úriemberhez méltó.

A „kisember” elment reggel a gyárba, a hivatalba, és dolgozott, de odahaza egymás nyakának esett mindenki, ha politikára terelődött a szó. Kis gyerekkoromtól kezdve ezt látom. Vagy Rolling Stones, vagy Beatles, vagy Boney’M vagy ABBA. Soha nem „és”. A magyar ember konfrontálódik egészen addig a pontig, amíg meg nem ütheti a bokáját, vagy a vaj el nem olvad a fején. Mert mindenkinek az van: ugyanis a gyárból a legnagyobb valamit is el kellett lopni, ami csak elhordható volt, így épültek a kiskertek (zártkerti üdülők) és tulajdonképpen az egész Balaton part. Tákolmányok, etikailag elítélhető, ám morálisan a társadalom által felmentett magatartások sorozataként. A következmények pont úgy nem érdekeltek senkit, mint ahogy a magyar képes a bankrablóknak szurkolni (lásd whiskys esetét). A társadalmi lopás, egymás fedezése, a felelősség elkendőzése, etc. mind-mind olyan elemei a mai katasztrófának, melyet meg lehetett, meg kellett volna akadályozni. Csak senki nem volt érdekelt ebben. A boldogulás már azon múlott, hogy a társadalmilag el nem ítélt, egyébként deviáns magatartás milyen pontját érte el valaki. Ha valaki csak egy csomag fénymásoló papírt mert hazalopni a cégtől, az megmaradt kisstílűnek, de volt olyan, aki konkrétan az egész céget ellopta. Az utóbbi lett a megbecsült ember, az előbbi a lúzer.

A folyamatok egymást gerjesztették. Arról senki nem beszélt, hogy mi a saját bűne, de azt már torkaszakadtából üvöltötte, hogy a másik bűnös. A keresztény egyház elmulasztott felszólalni, mert ugye, nekik is más volt az érdekük, mint az utóbbi 18 évszázadon keresztül.

Visszatérve az önkormányzatokhoz egy szóra. Az eltékozolt vagyon nem csupán ebben a formában jelent hátrányt: gyakorlatilag elvette a munka lehetőségét is az egyes kisvállalkozóktól, mert egy-egy homlokzat-, lépcsőház felújításához nem kellett volna generál kivitelezőket felkérni, hanem az egyes szakipari munkákat külön-külön lehetett volna versenyeztetni. A hazai közbeszerzés jogi normarendszere folyamatosan gerjesztette a korrupciót, hiszen a generál kivitelezőtől visszaosztást lehet kérni, mely jelenleg már annyira pofátlan, hogy meghaladja a tisztességes árrés mértékét. Melyet, na, ki fog kifizetni? Az alvállalkozó, aki majd nem kapja meg a díját. Ugyanis biztosan lesz minőségi hiba (egyébként állandóan van is), meg odaszögezik neki, hogy megkapják a felét, és kuss, vagy mehetnek pereskedni – és senki nem pereskedik. Érdekes? A magyar szakemberek maradékát tökéletesen beerőszakolta a rendszer egy kasztba, egy cellába, ahonnan csak ésszel és tisztességgel, összefogással lehetett volna kitörni, de arra nem volt elég rebellis a magyar. Ahhoz már kitartás és ész kellett volna, így maradt az állandó hőzöngés, és a hibák újratermelése.

 

Az egyre lejjebb csúszó középréteget csöndben kell tartani, és ehhez a legjobb módszer a demagógia, a nacionalizmus, és a legpopulárisabb marhaság, mely valóvilágok formájában jelenik meg. A kereskedelem ugyanarra épít, mint a politika. Kisszerű buta érzelmekre, a tudatlanságra, a gyűlöletre, és az irigységre. Mert a magyar nem szükségből vásárolta a plazma TV-ket, hanem azért, mert a szomszéd is vett. A túlfogyasztásért pedig nem a reklámokat kell hibáztatni, hanem saját magunkat. Mert a magyar társadalom ingerülten kiáltotta világgá, „a 40 évnyi elnyomatás miatt nekünk jár a plazma TV!”. Pedig lófaszt jár – már bocsánat a kifejezésért. Miért járna? A 40 évet követően minden rosszat szabad volt eldobni, az ember indeterminált elméletileg, szabad akarattal rendelkezik, és 1989-ben szabad volt belekiabálnia Orbán Viktornak is a világba, hogy „ruszkik haza!” Ám a ruszkik hazatakarodását követően a lázadó ifjúság és a dörzsölt kommunista azonnal egymásra talált. Kiegyezett. Ám a munkahelyeken és a társadalom egyéb részében mindenki megoldotta a maga kiegyezését. Mert ez volt a könnyebb. Most eltelt 22 év a rendszerváltás óta. Ugyanaz a pakli kártya, újraosztva, de a jokerek ugyanazok kezében vannak. Nincsen ebben semmi meglepő.

 

Ma egy érdekes hozzászólást olvastam a facebook-on: „ha ennyire tudsz mindent,a jövőről is írhatnál néhány pozitív gondolatot,valami biztatót, pl.:ki fog minket kihúzni a szarból mert az emberek már önmaguktól nem képesek kimászni belőle…úgy hogy utána is magyar maradjon az anyanyelvünk…mi a megoldás???”

Dr. Papp Lajos szívsebész-turul-mágus szívcsakra magyarság elmélete rabul ejti azokat, akik már másban nem képesek hinni, más mankó nincsen. Ehhez jó gyógyszer még a székely himnusz és társai. Valahogy így épület fel a Horthy-rendszer, majd abból a nyilas hatalom is.

 

A válaszom ma az, hogy nincsen pozitív gondolatom. Magyarul baszhatjuk a szívcsakránkat és a Kárpát-medencénket. Nem tőlünk vették el, hanem mi adogattuk el gombokért. Mivel? Hát kérem azzal, hogy nem tanultunk, hanem helyette elméleteket gyártottunk, hogy miért nem tanulunk. Mert nem dolgozunk, csak bejárunk a munkahelyekre. Mert vonzóbb lett a gasztro-etikusi pálya, mint elmenni ácsnak, és ott kimagasló minőséget szolgáltatni éveken, évtizedeken át. Mert a lányoknak életcél a mű mell, és a száj feltöltés, az, hogy valahogy 20 éves korukig eladják magukat, mindegy milyen módszerrel, majd lebabázzanak. Ma alig vannak olyanok, akik végigjárják az utat, megszereznek minden tudást, mellyel tisztességes egzisztenciát építhetnek. És így sem könnyű. De miben reménykednek azok, akik már nagyon régen elhagyták a saját szakmájukat, akiknek eleve fogalmuk sem volt a szakmáról, akik vágyálma a brókerkedés volt, akik a médiában akartak elhelyezkedni, vagy azoknak, akik minden vágyálma volt, hogy egy valóvilágban a legnagyobb kannal megkeféltessék magukat a paplan alatt? Lehetne folytatni a sort, de nincsen értelme. Nos, a mai magyar politikai elit ezen embereknek hozta létre az alaptörvényt. Abban van turul, vesszen Trianon, nagy magyarság, székely himnusz, szívcsakra, minden, amit megkíván a plebs. Mert örülni kell, hogy lehetünk nacionalisták, ha már másra amúgy sem futja. A társadalom könyörtelenül leírta önmagát, melyből nincsen kiút, ugyanis a magyarok már akkor sem képesek dolgozni, ha egyébként megfizetnék érte. De itt van 2012. január 2-án majd a Duna TV-ben, egyenesben az alaptörvény gála, lehet rácuppanni a plazmákra…

 

Don Marcello

 

P.S.

Természetesen mindig vannak kivételek, de a fenti mondandón nem a kivételek fognak megsértődni amúgy sem…

Leave a Reply


négy × 4 =