Drága Paola néni,

 

Jó régen jelentkeztem már levelemmel, de aggaszt mindaz, ami hír jön otthonról, így tollat ragadok, és rákérdezek: minden rendben van Itáliában? Mert ha nincsen, az sem olyan nagy baj, végül is a Római Birodalom is összeomlott, sok deformált testű és agyú császárt lemészároltak, és a végén még a barbárok is normálisabbak voltak, mint a szent előkelőségek. Ezt is valahogy majd túléljük.

 

A minap láttam két ismerős séfet a televízióban. Antonio Carluccio és Gennaro Contaldo azon tanakodott, hogy például Firenzében miért tiltanak be olyan kertészeteket, melyek nem “igazi olasz” zöldségeket nevelnek. Azon már csak nevetek, hogy mostani hazám, Magyarországon is a “hungarikum” neve alatt próbálnak elsütni terméket és gondolatot, habár adott esetben mindegyik rothadt, de azon meglepődtem, hogy az “italikumnak” minősülő paradicsom, burgonya vagy kukorica mennyi latin eredetű. Úgy látszik, az őrület ragályos. Ha még az is kiderül Nálatok – ott lent, Sziciliában – hogy a gyerekek seggén kis piros pötty van, akkor kómába esem azonnal.

Mostanában sokat tanakodom azon, hogy miért vagyunk mi, olaszok néhány embernek etalon, és azon is, hogy mi az az “olasz”. Ugyanis a szó -olasz- legalább olyan, mint a -magyar- hiszen a kun és jász mennyiben magyar és a millió apró darabból összeálló Olaszországban mennyiben lehet a firenzeieket, a rómaiakat, a nápolyiakat vagy a palermóiakat egy kalapba söpörni. Azt gondolom, odahaza mindenki tudja, mit jelent saját falújának, városának hagyománya. Nem csak másként nézünk ki, másképpen viselkedünk, de még a spagettink is más. És ez a szép benne.

 

Olyan könnyen odadobják sokan érvelésként, hogy a ristretto az igazi, és csak az van, semmi más, de könyörgöm, a világ a ristretton nevelkedik, és aki nem ezt szippantja ki a kávégépből, az nem ember? Mint világlátott ember, én már ittam sokféle kávét Európában: Lisszabonban a Brasil kávéházban, Budapesten a régi New York kávéházban, Bécsben a Demel-ben, vagy odahaza, Noto-ban a Caffe Sicilia-ban. A kávét mindenütt tisztelik, csak más sütit eszünk mellé. És maga a kávéfőzés tudománya is más és más. Azt kimondani, hogy a olasz ristretto a bajnok, nem lehet. Ugyanis Lisszabon brazil kávéját nem lehet összetéveszteni egy bécsi kávéval, miként más Budapest  presszója egy szicíliai feketétől. És ez a szép benne.

 

Azt gondolom, Itálián kívül rosszul ítélnek meg minket. Mi nem állítjuk azt, hogy csak mi vagyunk a legjobbak, az egyedüliek. De itt Magyarországon képtelenek az emberek arra, hogy a világ sokszínűségét szeressék és tiszteljék. Olvasom a divatcikkeket, megannyi csontkollekció, életre alkalmatlan lánykát kiáltanak ki hercegnőnek, és megannyi magamutogató pojácát stílusosnak. De mi nem ehhez szoktunk, drága Paola néni, nemde? Az ilyen vézna lányok egy kecskét nem tudnának megfejni, nemhogy egy rendes vasárnapi ebédet megfőzni  a családnak. És hol van bennük a lényeg: az ÉLET?

 

Nézem ezeket a furcsa hajlamú “férfiakat” Milánóban a bokalengő gatyáikban, vézna testalkatukkal. Valahogy az jut az eszembe, az ilyen fiúkat szerették a patríciusok ágyba vinni a Birodalom fényes ege alatt. Mert Róma mindent megengedhetett magának, minden elő is fordult, majd az lett a veszte. Most megint azt kellene csodálni, fetisizálni, mely romba dönt? Mert ugye mit érdekel bennünket, ha két férfi egymást szereti, és mindkettő bohócnak öltözik. Az ő dolguk, de csak ne kelljen eldobni klasszikus öltönyömet azért, mert nem vagyok benne stílusos?

 

Azt hiszem, Itáliában ez senkit nem érdekel, élik az emberek a napjaikat spagettitől spagettiig, isszák remek boraikat, csettintenek egy szép nő láttán, és kiélvezik a napsütést. Az esti órákban, amikor elmúlik a nyári hőség, az egész város kint van a főtéren, és egymással beszélgetnek a barátok, ismerősük. Ellenben itt Magyarországon a társadalmi élet maximálisan annyi, hogy ha elgáncsoltuk a szomszédunkat, akkor keresünk más ellenséget, akibe hátulról tőrt döfhetünk.

 

Azt hittem, hogy Szicília és a maffia a pokol, de tévedtem, odahaza a keresztapákat egymás után rángatják ki a barlangjaikból, ám itt még miniszter is lehet bármelyikből. És én ezt nem értem.

 

Egyszerűen, a mindennapok zavarodtak végérvényes össze: nincsen érték, nincsen mérték, nem tesznek különbséget az emberek jó és rossz között, csak azt nézik, mi számukra a hasznos. És ebben nem lehet élni.

 

Drága Paola néni!

 

Tartsatok ki, tiszteljétek a hagyományokat, üljetek vasárnaponként tucatnyian az asztalnál, és becsüljétek a paradicsomos, bazsalikomos házi spagettit!

 

Ölel szerető unokaöcséd,

 

Marcello

 

Leave a Reply


egy + 4 =