Ha azt vesszük, hogy az elmúlt 6 évben mekkorákat fordult a világ, akkor azt is el kell mondanunk, hogy a stand up műfaj népszerűbb idehaza, mint valaha. A 2005-ben szinte alig ismert előadók, mint Dr. Litkai Gergely, vagy Kovács András Péter már közismertek, ám 6 évvel ezelőtt még senki nem tudta, hogy él a földön olyan ember, hogy Kiss Ádám. Akkor még Kőhalmi Zoli is egyetemista volt, és a sort lehetne folytatni reggelig.

 

Anno egy könyv kapcsán írtam az alábbi sorokat, és a jelentős idő elmúltával is kénytelen vagyok megállapítani, Badár Sándor humora nem kopott meg, illetve régi történetei is újszerűen hatnak. A könyv az ágyam mellett fekszik, időnként beleolvasok, majd időnként kérem Badárt, hogy a kezdjen bele a történetbe újra. Mivel néhány héttel ezelőtt ez is megesett a New Orleans színpadán, pont időszerű a visszaemlékezés:

 

 

 

Van ugye egy amerikai humor műfaj, a stand-up comedy, melyet elég gyakran látunk a Woody Alen filmjeiben. Az önjelölt előadó feláll a színpadra és belekezd mondókájába, ami vagy tetszik a nagyérdeműnek vagy nem. Kicsit mindig furcsán néztem ezekre a jelenetekre és meggyőződésem volt, hogy hazánkban ez eleve halálra ítélt műfaj, mert honfitársaink nem vevők erre a bárgyú humorra. Mindenesetre érdekesnek tartottam a jelenséget.

 

Amikor a Dob utcában található Spinoza étterem kezdett az „elhivatott szakértelem” miatt kidőlni a vendégek alól, a figyelmem egyre jobban a Rumbach Sebestyén utca és a Madách Imre utca sarkán található kávéházra irányult, mely a hangzatos GODOT nevet viselte. Feltűnt, hogy Kronenbourg és Foster’s söröket nem akármilyen helyen lehet csapolni, így egyre gyakrabban tértem be egy szendvicsre és egy pofa sörre. A pincérek eleinte olybá tűntek, mintha valahonnan szalajtották volna őket, amelyet tetézett az a legendás beszólás, hogy ha a rendelést nem lehetett teljesíteni, akkor egy jó hírrel és egy rossz hírrel állt elő a vörös különböző árnyalataiban úszó, inkább csónakformájúnak mondható, spiccelt frizurát hordó pincér, Zsolti. Azaz volt egy rossz híre és egy jó. „Tiramisu nincsen” – mondta – „ám lehet rendelni mást!”. Először azt hittem, megütöm, de konszolidáltam magam és rendeltem egy másik desszertet. Ezt követően abból csináltam sportot, hogy a többi vendégnek elővezetett monológ hatásait figyeltem.

 

Nos, itt, ezen a ponton találkozott a „stand-up” és a Godot. Ugyanis valaki nagyot gondolt, és péntek-szombat viszonylatokban megnyitották a Godot Dumaszínház előadásait. Eleinte a fő tartópillér Ardai Tamás rendező úr volt, akit a „Barátok közt” című lebilincselő szappanoperából ismerhettünk meg, azaz láthattuk nevét a stáblistán. Szorosan a nyomában Dr. Litkai Gergely ügyvéd úr járt, aki Karinthy-gyűrűvel az ujján konferálta fel a fellépőket, és megmondhatom, hogy egyre hosszabb és egyre jobb volt „felkonfja”.

 

Szokás szerint három fellépő vett részt a vendégek rekeszizmainak táncoltatásában, és megvallom, eleinte főleg Szőke András személyére figyelemmel foglaltam helyet barátaimmal a mikrofon melletti asztalnál. Az asztal különlegessége leginkább abban mutatkozott meg, hogy a fellépőket sokáig csak profilból ismertem meg, másrészről a közelség érzékelhetőbbé tette a humoristák minden rezdülését. Megmondhatom, nem könnyű műfaj…

 

Senkit nem célom mások elé helyezni, ám néhány kivételt azért teszek. Aranyosi Pétert kell megemlítenem elsőként, aki két esetben is megalázott, mivel úgy röhögtem történetén, hogy a kaja egyszerűen nyállal együtt kicsorgott a számból, és a halántékomon lecsöpögő könnyeimmel együtt alkalmatlanná tették nadrágomat egy tisztes megjelentésre. Olyan igazi magunkfajta polgár ő, aki néha „betont tör” a diósgyőri focimeccseken, néha megpróbál Európát varázsolni a Középszer utcába, néha meg fehér arccal keresi a telefonszámomat, miután torkon ragadta a Wekerle-telepi szomszédját egy bizonyos garázs ügyben. Ha arról nem beszélünk, hogy barátai egyszerűen csak „hobbi-nácinak” titulálják, illetve alapból ismeri a világ összes páncélosát, akkor is egy igazi jelenség, csak úgy, önmagától…

 

Aztán itt van Szőke András, aki simán előad 40-50 percig egy történetet, aminek nincsenek szereplői, nincsen benne esemény, illetve nem helyezhető el az időben. Művészet ez, habár igen sajátos. Hallgatja az ember a hangulatok, a hangok, a színek megfogalmazását. Nincsenek poénok, de a figyelmes vendég egyszer csak elkezd úszni a képzelet óceánjában és elveszti időérzékét. Nincsenek poénok, csak lebegés. Ezeket a műsorokat nagyon kedvelem, és aki már élvezte, az hasonlóként tud nyilatkozni. Ámbátor ennek a másik véglete is megtörtént, amikor disznótort ültünk, és az interaktív előadásban én kockáztak fel a kenyeret, a szalonnát, a kolbászt, a hagymát, a paprikát és így tovább. Szorgos munkám elismeréseként pálinka lett a jutalmam, igaz, valahogy mindebből műsorszám lett a végére…

 

És itt jött a lépbe Badár Sándor, azaz a Badár! A második ember volt, akinél megélhettem, hogy a nők záróizmai csaknem elengedtek a nevetéstől, én pedig újra összeengedtem a sört a hússal, mindezt újra a nadrágomon. A nevetés állítólag boldogsághormonokat szabadít fel. A fokozott nevetés már csaknem öl! Soha életemben ennyit nem kacagtam, mint amikor Badár Sándor Mikulás volt. Kritikusai azt mondják, hogy egyszerűek a történetei. Miért? Milyenek legyenek? Legyenek benne 8 ismeretlenes egyenletek és ismeretlen évszámok?

 

Nos, Badár Sanyi hamar a nagy kedvencem lett. Ugyanis elhittem, hogy ő ilyen, amilyennek mutatja magát. Történeteiben az ember jelenik meg, és mindennapjai. Más kérdés, hogy egy átlagos földi halandóval ilyenek nem történnek… Megelőzi Skoda 120 L (long) gépjárművét a leszakadt hátsó kereke, melyet rágógumival visszaragaszt. Elveszti a Volvo kulcsát, amihez egy élelmes pesti vigéc telefonon keresztül, elmondásra reszel pótkulcsot, és még rengeteg történet.

 

Egyszer, egy esti előadást követően még hosszasan mesélt nekem a Horányban található lovas-táboráról, melyet kicsiknek tart. A gyerekek ugyanolyan ellátást kapnak a szállodában, mint a felnőtt vendégek. A kisrácok ugyanúgy a bárban fogyasztják el délutáni kakaójukat, mint a nagyok a délutáni fröccsöt. Megvallom, elindultam felkeresni egy vasárnapi délelőttön a helyszíneket, és minden a helyén volt!

 

Badár Sándor számomra tény! Egy ember, aki a hétköznapokat a legszebb valóságában éli meg. Aki nem felejti egy észrevenni a pillanatok nagyszerűségét és a mindennapi csodákat. Vannak, kik arra törekednek, hogy professzionális humoristák legyenek, ezért önálló műsorszámokat dolgoznak ki, amit begyakorolnak, a poénokat kihegyezik. Badár csak úgy odaáll, és elmeséli…

A „Jappán” c, könyv –igen, így, két pével – ebben a sorba illeszkedik be. Barátjával, Horváth Jánossal egyszer a fejükbe vették, hogy ellátogatnak Japánba, és ott harcművészeti tehetségüket tovább csiszoltatják. A szándék megvolt, a költőpénz is, vagy 6 napra, ehhez képest oly sokáig maradtak, hogy könyv lett belőle. Nem szeretném leleplezni a poénokat, így csak annyit mondhatok el, hogy ez ugyanúgy nem lehet letenni, mint Fülig Jimmy legjobb történeteit.

 

 

 

Én a könyvemet a Godot egyik előadásán szereztem meg, és büszke vagyok rá, hogy „benne vagyok a 18-ban”.

 

Ebből a könyvből lehet megtudni, hogy miképpen kell úgy fejest ugrani, hogy utána egy lendülettel a másik oldalon talpra érkezzen az ember. Hogyan lehet a Fudzsin leelőzni a japánokat és sok más életre szóló sztorival gazdagodni. A könyv érdekes szerkezetű, ugyanis a két jó barát leült egymás mellé és elmesélték a történetet egymás szavába vágva. Ezt követően lejegyezték, és kinyomtatták. Semmi cicó!

 

Ha valaki szeretné megvenni a könyvet, akkor a Godotban még talán van, vagy hagyjon üzenetet…