Soha nem voltam a fővárosban. Azaz nem mondok igazat, egy ízben autóval keresztülrohantam rajta. Ez pedig mindenképpen az „ott nem levés” kategóriája.

Hogy az előző íráshoz visszacsatoljak, ez az út sem volt benne a pakliban, és érdekes módon, itt is csütörtök délután derült ki, hogy pénteken repülünk. A cikk apropóját az adja, hogy a mostani, kényszervallatásokhoz használt izzó parázs hangulatát idéző, hőség majdnem megközelítette azt a júniusi forróságot, mely Madridban ért minket. Ha csak annyit mondok, este 7-kor, árnyékban is 37 fokot mutatott a hőmérő, akkor mindent elmondtam. A reggeli órák forrósága még elviselhető volt, ám napközben ült az ember a légkondicionált légtérben, és imádkozott, ne kapjon tüdőgyulladást.

Amikor a repülőtérről bevitt a hotelhez a taxi, azt láttam, hogy eszement mennyiségű autópálya és főút keresztezi egymást, lehetővé téve a zökkenőmentes, gyors közlekedést, és hirtelen nem is értem, a mi Ferihegyi gyorsforgalmink környezete egyáltalán hogyan elviselhető mélységes pironkodás nélkül. Mondjuk Róma sem marad le tőlünk egy jottányit sem.

Madrid építészete – legalábbis a központi kerületeké – gyönyörű és egységes. A Retiro park mellett laktunk, így a Salamanca negyedben, mely tágas sugárutakkal, árnyékos kis utcákkal, jobbnál jobb boltokkal lepett meg minket.

Időnként utcazenészek leptek meg minket, melyre barátom közölte, Devecseriek azok, bizony… Sebaj, a zenéjük jó volt, és a beállásokat is ismerték, nem maradt el a kalapba dobott pénz sem. Egyébként döbbenetes, hogy mennyi kelet-európai, vagy szláv ajkú zenész rója az utcákat.

Egyszóval a nyáron Madrid elviselhetetlenül izzik. A belvárosban állva azt vettem észre, hogy hiába van este 8 óra, a kő, a beton alulról izzítja át a könnyű vászoncipőmet és kezdi égetni a talpamat.

Ehhez képest a Retiro park tényleg üdítő színfoltja a városnak, melyről csak jót tudok mondani, a beszélgetéseket, tárgyalásokat is a park hűvös árnyában bonyolítottam le.

Egyszóval, Madridról – önmagában – nem sok jót tudok mondani, melyben minden bizonnyal a hőség a ludas, hiszen nem más, mint egy metropolisz, milliónyi nyüzsgő turistával, a melegtől szinte élvezhetetlen éttermekkel, melyek árfekvése erősen eltúlzott. Ennek ellenére azért megkerestük, megtaláltuk az élményt, de erről majd később…

Az márpedig úgy van, hogy a legkellemesebb utazások akkor jönnek össze, ha arra az ember nem is készül, és a feltételei sem adottak.

Egy csütörtök este kiderült, péntek reggel útnak kell indulni a napfényes San Marino köztársaságába, és mód, lehetőség lesz adózni kulturális, gasztronómiai élményeknek is. A szállodát csütörtök éjfél előtt lefoglaltuk, majd kevés alvást követően – Szlovénián át – legurultunk a nem éppen a szomszédban található törpe államba.

Szeretném kiemelni, hogy a Szlovén szakasz nyugodt és könnyed autózást biztosít, már amennyiben az ukrán és román kisbuszok odahaza maradnának, mert a közlekedési moráljuk, emberi habitusuk semmiképpen nem összeegyeztethető kulturált viselkedés szabályaival. Az úton – akár oda, akár vissza – állandó a rémület és a balesettől való félelemtől, és igen gyakran nem csak a rettegés a úr, hanem lehet is takarítani a roncsokat.

Érdekes volt látni, hogy a magyar teljes autópálya szakaszról eltűntek a turisták, nyaralni igyekvők, mely Olaszországban a legszembetűnőbb. A válság kézzel fogható, és ez az árakban lefelé nyomta a szintet, míg a szolgáltatások minőségében újra felfelé.

Nos, szállásunk egy Best Western konferenciahotel volt, mely a négy csillag alatt korrekt szolgáltatást nyújt, reális áron. A válság alatt az árakat még a duplájára tartották a hotelek, ám a csökkenő nyaraló és szakmai turizmus miatt jelentősen visszavettek az „arcból.” Hja, a szükség nagy úr…

San Marino érdekes hely. Gazdasági berendezkedését annak ellenére nem nagyon értem, hogy mindent elolvastam, elmeséltettem róla, de tény, hogy mindennek gazdája van, látszik a munka, a korrekt hozzáállás.

Maga a köztársasági élettér egy rendezett olasz város képét mutatja, míg San Marino, a „főváros”, a réges-régi, középkori, városfallal körülvett mag egy gyöngyszem. A falak tövében a kellemes számú vendég számára komfortos parkolókat alakítottak ki, ám fogalmam sincsen, mi lehetett itt a tömegturizmus korában. A boltok viszonylag érdekesek, ám a gagyi és a bóvli százalékos aránya itt is meghatározó. Ennek ellenére lehet nézelődni, és emléktárgyakat vásárolni az ízlésesség határain belül is.

San Marino „védelmét” a Monte Titano gerincén kialakított bástyaalkotja, melyet fallal kötöttek össze. Innen anno halálra lehetett dobálni a legkisebb kövekkel is az ellenséget, ám vajmi kevés lehetett az esélye annak, aki a függőleges sziklafal felől támadott, amikor a hely másik oldalán fekvő lankákon fel is lehetett sétálni. Meddig? Hát a városfalig, mert ott meg halálra nyilazták őket, és talán így adódhatott, hogy Európa legrégebbi köztársaság még mindig él és virul.

A falakon belüli városmag építészete – Itáliai mércével mérve, és szubjektív megítélésem szerint – igen átlagos, ám dicséri a helyieket, hogy középkori stílusok (román, gótikus, etc.) tisztelete még a sokkal később létesített épületeket is meghatározza, így San Marino értéke az egységes arculatban van.

Érdemes felmászni akár nap, mint nap a várfalak közé és a számtalan becsületes kisvendéglőben, akár valamelyik szálloda teraszán megvacsorázni, és közben legott bámulni az Appenninek vonulatát.

Azt gondolom, San Marino teljesen tökéletes egy hosszú hétvége eltöltésére, avagy bázisnak, egy-egy távolabbi kiruccanásra. Nem stresszes, nem tolakodó, nem zaklatott, csak úgy van…

Fel kell menni autóval, gyalog (???), vagy a felvonóval, le kell ülni egy padra, vagy egy étterem teraszára és úgy kell ülni, hogy az ember ne gondoljon semmire.

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzéseken, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

Kezdjük mindjárt a szállodával. A Crowne Plaza Hotel árfekvése pontosan megfelel a belga sült krumpli, a waffel és a húsos főfogás alkotta képnek. Egy régi épület elé egy új szárnyat húztak fel, mely tiszta, pedáns, és visszafogottan elegáns.

Ha szemben állunk a Belfort-tal, akkor bal kézre esik a Burg. A Várnak több nagy “attrakciója” van, vegyük először szemügyre a Stadhuis-t, azaz a Városházát, melyet a XIV. század második felében kezdtek építeni, és a művelet vagy 45 éven keresztül tartott. A homlokzat elragadó. A szobrok másolatok, mivel a békés flamandok és jakobinusok anno az összeset porrá zúzták.

 A gótikus ablakok alatt számtalan címert lehet felfedezni, melyek a hagyomány szerint mindazon városokat jelentik, akik a történelem folytán vala is Brugge uralma alá kerültek. Nem volt időm heraldikai tanulmányokban elmélyülni, ám szeretném majd egyszer – tehetős unalmamban – az érintett városok történelmét is elolvasni, ugyan mit szólnak hozzá.

A Városházától jobb kézre található a Szent Vér-Bazilika (Heilig Bloedbasiliek), melynek bejárata egy csodálatos, reneszánsznak mondott épület árkádja alatt, bal kézre található. A Bazilikát “fedező” épület homlokzata kifejezetten túldíszített az itáliai stílust megszokotthoz képest. Az aranyozott szobrok kicsit sematikusak, inkább ragyognak, mintsem árnyaltak legyenek. Ha az igaz, hogy a bejárat mögött található lépcsőt 1529 és 1533 között építették  Lancelot Blondeel flamand festő és építész tervei alapján, akkor azt kell mondjam, a homlokzat – melyről szinte semmit nem találtam a leírásokban – szintén ekkor épülhetett manierista stílusban. Azt meg végképp nem értem, hogy a lépcsősort miért rendezik be a későgótika, illetve a reneszánsz alá. Lehet, azért, mert olyan alacsony a fejmagasság, hogy a XX-XXI.század emberének konkrétan be kell húznia  a nyakát. Azaz régi…

A súlyos faajtót erővel kell benyomni, majd lefelé haladván egy tisztán román stílusú kápolnába érkezünk, melyet 1157-ből származtatnak. A

A Szent Vazul-Kápolnáról a neten szebbnél szebb képeket találni, de az alábbi kép legalább a sajátom. Olyan, mint a magyar narancs. Tegyük hozzá, a szinte vak sötétben nem egyszerű fényképezni, hiszen alig van fény, és én érthető módon nem készültem fel tükörreflexes géppel, nagy fényérzékenységű optikával.

A felső kápolna már egy egészen más kor, más stílus gyermeke. A későgótikusnak és reneszánsznak mondott lépcső kis méretű téglából épült, mint az alsó kápolna. A mennyezetet faragott kőbordákon fekvő téglasorral képezték ki boltozatosra, ám fogalmam sincsen ennek építési szerkezetéről. egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a köveket mi tartja, mert elhelyezkedése minden statikai tapasztalatomnak ellentmondani látszik. Ráadásul a kisméretű téglából kirakott födém sem olyan szerkezet, melynek elemei egymásra támaszkodnak, és a terhet lefelé vezetik.

A lépcsőház oldalfala megegyezik a kívülről látott “reneszánsz” homlokzattal. Festett ólomüveg szerkezetei “utángyártottak”, hiszen az eredetiek – mint a felső kápolna nagy ablakai – a londoni Victoria & Albert Múzeumban találhatóak. Mondjuk a lépcsőházi ablakok talán nem…

A Szent Vér-Kápolna nem eredeti, ugyanis az a történelem viharában valamikor megsemmisült. Ezek az események igen gyakran köthetően a Nagy Szent Francia forradalomhoz, és valami korzikai hörcsöghöz. Az újjáépítés során nem csupán a franciák által jó pénzért elidegenített ólomüvegeket kellett újra alkotni, hanem gyakorlatilag magát a templomot is. A végeredmény mindenkinek mást és mást jelent. Számomra a túldíszített falfestések, az alkalmazott sok-sok fa inkább jelenti egy nagyon gazdag város tanácstermét, mintsem egy vallásos nyugalom és áhítat szent helyét.

A beáradó fény kicsit sok. Elveszíti a hely a homály és a csend varázsát. A színek kavalkádja szintén sok. Olyan, mint a túl édes sütemény, valahol elvesztette a mértéket. Hiába mondják, hogy a hely neogótikus stílusú, szerintem annak csak a szélét súrolhatja, vagy inkább mondanám sajátosnak. Brugge városára egyébként is valahol igaz, nem ismerik a mértéket.

A következő írásban szólni szeretnék majd Michelangelo egyedül Itálián kívül található templomi szobráról, és egy igen érdekes, mondhatni meghökkentő templomról, valamint a jeruzsálemi Szent Sír-kápolna belga másodlatáról, és még megannyi érdekességről.

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzéseken, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

Reggeli után kisétáltunk újra a piactérre, ám világosban teljesen más volt a hangulat. No nem a fények miatt, hanem egyszerűen azért, mert a tér benépesült virágárusokkal zöldségesekkel, mindennel, ami egy tisztességes piactérre való. (Nem volt vattacukros, kínai műanyag játékos, itt a piros, hol a piros, és egyéb hungarikum)

Ellenben volt grillcsirkés, waffel 2,5 euróért, melyért még 20 percet is sorban kellett állni. Sebaj, a hangulat adott volt, hiszen a kocsi már a szervizben volt, még nem tudtuk, mennyibe kerül a javítás, és bíztunk abban, hogy a biztosítási szerződésben foglaltak szerint bőven van fedezetünk, így a zsebünkben található pénzt bőven lehet szórni waffelre.

A Grote Markton található a Belfort (avagy Halletoren) – mely a nevéből is adódóan egy harangtornyot jelent – számomra akkor megmászhatatlan magasságot jelentett, de csak bátorítani szeretnék mindenkit, hogy mássza meg a 83 méter magas torony mind a 366 lépcsőjét és nézzen le a városra, ahogyan én azt nem tettem teli hassal.

A torony másik oldalán egy egyszerű, XIII-XIV. századból való belső udvar található, mely maga a Hallen, a Vásárcsarnok. Itt szeretném megjegyezni, hogy a google szolgáltatása egyszerűen zseniális, hiszen így magam sem láthattam a helyszínt, és némi képzelőerő kell ahhoz, hogy a kétdimenziós képeket az ember utólag állítsa összes 3D “grafikává”. Szerencsére a technika eme agyi tornától is megkímél minket, így még egy okot kihagyhatunk, mely arra kényszerít minket, hogy agyunkat foglalkoztassuk.

A téren számtalan étterem van, ahol egyetlen főétel ára sem kevesebb, mint 20.-EUR, és később kiderült, ez még nem is a turisták lehúzó helye, hiszen Brugge összes olyan étterme, ahol húst tesznek az asztalra, európai viszonylatban is méreg drága.

Meg kell jegyeznem, utazásunk idején, 2010. tavaszán már érezni lehetett, hogy a turizmus kapcsán nagyon nem úgy mennek a dolgok, mint amihez Európa szokott. A vendégek nem szórták két kézzel a pénzt, nem kapkodtak a hitelkártyák után, így számomra teljesen érthetetlen volt az irreális árfekvés. Ismervén Ausztriától Spanyolországig az étlapokat, csak csóválni tudom a fejemet, miért kell egy belga étteremben minimálisan 70-80.-EUR összeget otthagyni, ha az ember eszik egy rendes ebédet. Magyarországon mindig az a válasz, hogy bezzeg a nyugatiak, ott a fizetések mesésen magasak. Persze, tudjuk, egy olasz fizetés 1.500.-EUR összeg körül van, egy belga lehet akár ennek a kétszerese is, de a költségek pont olyan mértékben irreálisak, mint amilyennek a fizetések tűnnek számunkra. ráadásul Európa az euróval együtt, rohamos mértékben inflálódik. Azt kell mondjam, a nyugati nagyon magas életszínvonal gyakran csak látszat, és a válságban én magam nem ismerem ki a napi megélhetés változásait. De az biztos, hogy nagyon nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt nyugaton a társadalom megszokta az elmúlt évtizedekben.

Ha szemben állunk a harangtoronnyal, akkor balra található a Tartományi Székház épülete. A neogótikus épületet a XIX. században építették és mily furcsa, a város egyik legújabb épületéről van szó.

A Provincial Hof-tól jobbra található épület (vörös téglás) postaépület helyén egykor a Posztócsarnok állt, mely ráépült a közeli csatornára, melyen árut hoztak a tenger felől. A csatornán magam is egy jó kört tettem a tavasszal még nem túl zsúfolt csónakokba, melyről készítettem egy videót is, remélem, majd fel tudom tenni egy következő írásba.

Addig is visszasétálok képzeletben egy üdítőre (sörre) a hotelbe, és megkérdezem, hogy áll a kocsi javítása. A következő cikk a Burgról szól majd, ami talán a legérdekesebb része a városnak.

Az Ódon Brugge városát több féle módon lehet meglátogatni. Az utazók nagy része egyszerűen kint tanul, vagy dolgozik Belgiumban, így egy kellemes hétvégén útba ejti. Mások kifejezetten ezt az úti célt választják, és egyben megtekintenek más Hansa városokat is. Végül vannak olyanok, akik nem mindenáron akarták megtekinteni a várost, ám pont az autópálya brugge-i lehajtójánál robbant le az autójuk.

Ez kicsit a régi szép időkre emlékeztet, amikor egy postakocsival, fogattal kellett keresztülszelni Európát, és soha nem lehetett tudni, mikor törik a tengely, mikor esik ki a kerék, avagy mikor fosztják ki az utasokat. Hja, manapság, a modern világban , akár 5-600 év elteltével is készülni kell ilyenekre…

A történet csak annyi, hogy amikor anno Liverpoolból hazafelé haladtunk, a Rover üzemanyag szivattyúja úgy döntött, nem Dover előtt, az angol földön romlik el, hanem „idegenben”, ráadásul pont Belgiumban, ahol – hogy is mondjam – eldöntendő kérdés, hogy a munkamorál, vagy a szakértelem hiányosabb. Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy a hibás alkatrész cseréje normál esetben maximum 2-3 órát vesz igénybe. A hátsó ülés lapját fel kell hajtani, a szivattyúról le kell húzni az elektronos csatlakozókat, 3-4 csavart ki kell csavarni, kiemelni az alkatrészt, majd betenni az újat, és műveletet fordított sorrendben elvégezni. Ez így 30 perc lehet, ám az előre nem látható problémák miatt a 6-8-szozos időtartamot hagytam rá. Hiszen a fejlett Európában vagyunk, ahol a munkások magas szakértelemmel, munkamorállal és fizetéssel rendelkeznek… Ám Dover már mögöttünk volt, ahol elhullott Rover 75-ösökből a árokparton árulják az üzemanyag szivattyúkat.

Nekünk sikerült 4 teljes napon eltöltenünk a gyönyörű városban.

Mivel remek biztosításunk volt – félretéve a négy napos idegeskedést – a költségeket az angol tulajdonú biztosító állta, mely a végén, elismerem, roppant korrektül viselkedett.

Útikönyvünk nem volt, hiszen nem ide készültünk, így a működésképtelen autót bejuttattuk a belvárosba. De hogy? Csak el kell mesélnem…

Az autópályán egyszerűen leállt üzemanyag hiányában a motor. Pont egy pihenőbe tudtunk szó szerint begurulni, és onnan hívtuk a biztosító által megjelölt ügyfélszolgálatot, akikkel közöltem, rossz az üzemanyag szivattyú. Miután beszéltem a budapesti szakszervizzel előtte, bemondtam a hibás alkatrész összes azonosítóját, gyártási számát, etc. Az ügyfélszolgálat közölte, kb. 1-2 órán belül érkezik a szerviz és viszik magukkal az új alkatrészt, a helyszínen meg is csinálják. Hozzávetőlegesen 6 órát vártunk, miután megérkezett egy belga, aki a kocsi alját el kezdte ütni kalapáccsal annak céljából, hogy a szivattyú beinduljon. Az meglepő módon működni is kezdett valahogy – már nem is haragszom a vidéki sufni műhelyekre oly nagyon – így a fickó magunkra hagyott.

Közben a biztosító foglalt nekünk egy remek szállodát a belvárosban, hiszen várható volt, hogy amint leáll a motor, az megint nem indul újra. A Hotel Crowne Plaza tényleg a városka közepén helyezkedik el. Mi egy taxis segítségét kértük, vezessen fel a szűk utcák dzsungelében, aki a cél közelében nem akart a segítségért pénzt elfogadni, ám egy szerény borravalóval magyarkodtam egy sort. Tényleg segített, tényleg költsége volt. Köszönet a felebaráti segítségért. A szálloda előtt 100 méterrel a motor újra leállt, így a kocsit tolni kellett a hotel elé. Jól nézhettem ki.

A mélyparkolóba nem lehetett leállni, mert onnan egy tucat plébános sem imádkozza ki. Így ott hagytuk a parkolni tilosban és kiírtuk egy papírra, hogy működésképtelen a jármű, mi vagy alszunk a szállodában, vagy várjuk a szervizest, konkrétan egy trailert. A reggel 8-ra ígért szerelő 11-re ért oda, és fogta a nagykalapácsot, majd ütni kezdte alulról a Rovert. Én meg a szerelőt…

A kocsit bevontattuk a BMW márkaszervizbe, ahol kértük, adjanak már egy szivattyút, és szereljék be, mert a Rover 75-ös alkatrésze megegyezik a bajor márkánál használttal. Konkrétan és mereven elzárkóztak mindennemű segítségtől, így vontattuk tovább a szekeremet egy Land Rover műhelybe, ahol elvállalták. Másnap délelőttre ígérték az alkatrészt, melyet harmadnapra sikerült beszerezni, így a kedden elromlott autó pénteken délben lett készen. Ekkor már a harmadik éjszakán voltunk túl. Elméletileg a biztosítónak át kellett volna utalnia a javítási költségeket, amit magyarosan elmulasztottak, így a garázs főnöke közölte velem, vagy köhögjük a lét, vagy marad az autó, átutalást nem fogadnak el. Jól néztünk ki, a csomagtartó tele volt liverpooli relikviákkal, mezekkel, sálakkal, bögrékkel, melyeket nem fogadtak el részbeni fizető eszközként is. Minden bizonnyal Manchester United drukker lehetett az illető. Összekapartuk az aprót, lefosztottuk a hitelkártyát, a maradék bankszámla pénzünket, és kerekítettünk a kasszánál a 793.-EUR összeget 800-ra.

Elindultunk úgy, hogy a Balaton még nagyon messze-messze volt, a kocsiban meg még volt 20 liter benzin és péntek délután 15.00 óra felé járt az óra mutatója…