Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzéseken, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

 

Kezdjük mindjárt a szállodával. A Crowne Plaza Hotel árfekvése pontosan megfelel a belga sült krumpli, a waffel és a húsos főfogás alkotta képnek. Egy régi épület elé egy új szárnyat húztak fel, mely tiszta, pedáns, és visszafogottan elegáns.

 

 

 

Ha szemben állunk a Belfort-tal, akkor bal kézre esik a Burg. A Várnak több nagy “attrakciója” van, vegyük először szemügyre a Stadhuis-t, azaz a Városházát, melyet a XIV. század második felében kezdtek építeni, és a művelet vagy 45 éven keresztül tartott. A homlokzat elragadó. A szobrok másolatok, mivel a békés flamandok és jakobinusok anno az összeset porrá zúzták.

 A gótikus ablakok alatt számtalan címert lehet felfedezni, melyek a hagyomány szerint mindazon városokat jelentik, akik a történelem folytán vala is Brugge uralma alá kerültek. Nem volt időm heraldikai tanulmányokban elmélyülni, ám szeretném majd egyszer – tehetős unalmamban – az érintett városok történelmét is elolvasni, ugyan mit szólnak hozzá.

 

A Városházától jobb kézre található a Szent Vér-Bazilika (Heilig Bloedbasiliek), melynek bejárata egy csodálatos, reneszánsznak mondott épület árkádja alatt, bal kézre található. A Bazilikát “fedező” épület homlokzata kifejezetten túldíszített az itáliai stílust megszokotthoz képest. Az aranyozott szobrok kicsit sematikusak, inkább ragyognak, mintsem árnyaltak legyenek. Ha az igaz, hogy a bejárat mögött található lépcsőt 1529 és 1533 között építették  Lancelot Blondeel flamand festő és építész tervei alapján, akkor azt kell mondjam, a homlokzat – melyről szinte semmit nem találtam a leírásokban – szintén ekkor épülhetett manierista stílusban. Azt meg végképp nem értem, hogy a lépcsősort miért rendezik be a későgótika, illetve a reneszánsz alá. Lehet, azért, mert olyan alacsony a fejmagasság, hogy a XX-XXI.század emberének konkrétan be kell húznia  a nyakát. Azaz régi…

 

A súlyos faajtót erővel kell benyomni, majd lefelé haladván egy tisztán román stílusú kápolnába érkezünk, melyet 1157-ből származtatnak. A

 

A Szent Vazul-Kápolnáról a neten szebbnél szebb képeket találni, de az alábbi kép legalább a sajátom. Olyan, mint a magyar narancs. Tegyük hozzá, a szinte vak sötétben nem egyszerű fényképezni, hiszen alig van fény, és én érthető módon nem készültem fel tükörreflexes géppel, nagy fényérzékenységű optikával.

 

 

A felső kápolna már egy egészen más kor, más stílus gyermeke. A későgótikusnak és reneszánsznak mondott lépcső kis méretű téglából épült, mint az alsó kápolna. A mennyezetet faragott kőbordákon fekvő téglasorral képezték ki boltozatosra, ám fogalmam sincsen ennek építési szerkezetéről. egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a köveket mi tartja, mert elhelyezkedése minden statikai tapasztalatomnak ellentmondani látszik. Ráadásul a kisméretű téglából kirakott födém sem olyan szerkezet, melynek elemei egymásra támaszkodnak, és a terhet lefelé vezetik.

 

A lépcsőház oldalfala megegyezik a kívülről látott “reneszánsz” homlokzattal. Festett ólomüveg szerkezetei “utángyártottak”, hiszen az eredetiek – mint a felső kápolna nagy ablakai – a londoni Victoria & Albert Múzeumban találhatóak. Mondjuk a lépcsőházi ablakok talán nem…

 

A Szent Vér-Kápolna nem eredeti, ugyanis az a történelem viharában valamikor megsemmisült. Ezek az események igen gyakran köthetően a Nagy Szent Francia forradalomhoz, és valami korzikai hörcsöghöz. Az újjáépítés során nem csupán a franciák által jó pénzért elidegenített ólomüvegeket kellett újra alkotni, hanem gyakorlatilag magát a templomot is. A végeredmény mindenkinek mást és mást jelent. Számomra a túldíszített falfestések, az alkalmazott sok-sok fa inkább jelenti egy nagyon gazdag város tanácstermét, mintsem egy vallásos nyugalom és áhítat szent helyét.

 

A beáradó fény kicsit sok. Elveszíti a hely a homály és a csend varázsát. A színek kavalkádja szintén sok. Olyan, mint a túl édes sütemény, valahol elvesztette a mértéket. Hiába mondják, hogy a hely neogótikus stílusú, szerintem annak csak a szélét súrolhatja, vagy inkább mondanám sajátosnak. Brugge városára egyébként is valahol igaz, nem ismerik a mértéket.

 

A következő írásban szólni szeretnék majd Michelangelo egyedül Itálián kívül található templomi szobráról, és egy igen érdekes, mondhatni meghökkentő templomról, valamint a jeruzsálemi Szent Sír-kápolna belga másodlatáról, és még megannyi érdekességről.

 

Leave a Reply


9 − kettő =