‘Utazások’

Málta sok szépet, emlékezeteset, illetve még több felejthető emléket nyújt az embernek. Sajnos a sziget is behódol – jobb híján – a tömegturizmusnak, így autentikus látnivalóért vagy a szerencséhez kell fohászkodni, vagy nagyon le kell térni az útikönyvek által kitaposott ösvényekről.

 

Másodszorra volt szerencsénk alaposan bejárni Máltát, így olyan helyi attrakciókat kerestünk, melyekre nem az idegenforgalom készült fel, hanem csak a helyi lapok. Dingli települése inkább szikláiról nevezetes, mintsem vásáráról, ám így a kettő együtt már tényleg felejthetetlen.

Az ember a bérelt, jobb kormányos autóval – kevervén az indexet és az ablaktörlőt – nagyon óvatosan addig megy délnek, míg majdnem leesik a szigetről. Nos, ott van Dingli. Reggel mentünk, kifejezetten a piacot kerestük, mert valahol – talán a repülőn kapott újságban, vagy egy máshol felcsípett lapban – néhány soros hír közölte, vásár lesz.

 

A kocsit elég messze le kellett parkolni, hiszen dugig volt a falu és a tenger közötti szakasz, ahol két rendőr vigyázta a forgalmat. Mindenkinek köszöntek, és közben ömlött róluk a verejték, mert a 30 fok fölötti hőség igen meglepő május elején a szigeten. Emellett az egyenruha bősége csak akkor lett volna még hátrányosabb, ha medveszőr kucsmát is kell hordaniuk.

 

A Vásár nem sok cicomát, ám annál több érdekességet tartogatott. először is konstatálni kellett, hogy a műanyag bizbaszok és a többi értéktelen vásári fityfene helyett itt a hangsúly a mezőgazdaságon volt. Először is, amikor 9 óra után megérkeztünk, a helyi haszonállat sereglet pontozása már a vége felé közeledett, és volt olyan birka, mely a farkán viselhette már a nagydíjat is.

Néhány helyi erő a réges-régi viseletet öltötte magára, szívesen pózoltak mindenkinek, ha néhány centért vett egy zacskó akármit, melyről sem kinézete, sem íze alapján nem lehetett nagy biztonsággal állítani, hogy enni kellett volna a magukat, vagy ültetni.

 

A lányok, srácok, illetve az idősebbek egyaránt aranyosak voltak. Jó ételemben véve ripacskodtak, mindenkivel szóba álltak, óriási hangulatot hoztak, mely inkább személyiségüknek, mint a ruhának volt köszönhető.

 

Sajnos egy memóriakártyám tönkrement, megannyi portréval, távoli ellesett pillanattal, melyeket soha nem tudok megismételni, így fejemben őrzöm a pillanatokat, a grimaszokat, fényeket és árnyékokat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A seregletet színesítette a falusi „Old” Scottish Band, ahol az átlagéletkor feljogosított minden egyes művészt egy kakasnyalókára. Mindamellett a repertoárba tartozó 3 számot tényleg jól nyomták.

 

A falusi portékákat áruló bódék érdekesek voltak. Tonnára árulták a friss epret, és megannyi gyümölcsöt, zöldséget. A képeslapra való bemutatások visszaköszönhettek azért útikönyvek hasábjairól, de itt az a vicc, hogy semmi nem vicc, hanem halálosan komoly. Úgy éreztem, itt mindenki büszke a terményére, a teljesítményére. A vásárt leginkább máltaiak látogatták – lehet azért, a turisták még aludtak – senki nem volt türelmetlen.

 

Jó 3 órás kóborlásra adott alkalmat az esemény, mely során beszereztük a szinte kötelező erővel bíró kaktuszfüge likőrt, és valami mézes, magvas édességet, mely a halvára emlékeztetett, ám mégsem volt az.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt gondolom, hogy a képek jobban képesek visszaadni a hangulatot, mint egy rövid leírás, így javaslom mindenkinek, ha teheti, a vásárt ne hagyja ki, amennyiben arra jár.

 

Azaz Medina és Rabat alatt délre, elhagyatott utakon, a szakadék széléig…

A képen látható hely a sziget közepén található San Anton Gardens – melyről majd később írni kívánok – mellett található. Kétség kívül varázslatos helynek néz ki. Belestem egyik este a bejáratán és egy gyönyörűen felújított kastélyt láttam. Felöltöztünk tehát rendesen, nyakkendőt is kötöttem, majd elmentünk vacsorázni.

A hely belül már megdöbbentően vacak, olyan műanyag, trendi, melyért döglenek a lakberendező szakértők. Amiért írni akartam a helyről az nem más, minthogy itt is ki tudják nyitni a borosüveget. Nem azt írtam, hogy szervírozzák, vagy elegánsan kihúzzák a dugót, a fenét. Kiteszik a cuccot az asztalra.

 

Kértem egy üveg helyi rosét. Abból kiindulván, hogy egy magát borbárnak hirdető hely alkalmazottja ismeri az illendőséget, meglehetősen csodálkoztunk, hogy a hölgy nem tudja kihúzni a profi nyitóval a dugót az asztalnál. Visszament a pulthoz, majd kitámasztotta a lábát, a kezét – mintha szkanderezni készülne – és kiszakította a parafát. Majd letette a produktumot az asztalra. Íme:

 

Halálra vált arccal gondolkodtam azon, hogy nevessek, vagy sírjak, szólni sem tudtam. A kislány izomból kihúzta a dugót a kapszulán keresztül, majd úgy töltött.

 

Megettük az egyébként tényleg nagyszerű vacsorát, kiittuk a poharunkat, majd megfogadtuk, hogy ide soha nem jövünk vissza, és ezt megosztom másokkal is. Érthetetlen, hogy a jó konyhát miért kell ennyire amatőr, buta felszolgálókkal lerontani. A műanyag székekkel és a koszos kerttel még csak megbékélek, de a dugóval már nem. Az aljasság!

 

Kezdjük ott a történetet, hogy évtizedes vágyunk eljutni a legendás vulkán oldalába, ha nem is a tetejébe. Amikor néhány utunk folyamán repülőnk keresztezte Szicília légterét, fürkésző pillantásokat vetettünk az alattunk elterülő tájra, vajon megpillanthatjuk-e a ködbe burkolózó csúcsot?

 

Siracusa után első utunk azonnal a vulkán déli lábánál fekvő városkába vezetett, ahonnan egyre meredekebb szerpentin vezetett a holdbéli tájhoz. Az építésügyi szabályok szerint hozzávetőlegesen 1000 méter tengerszint feletti magasságig lehet építkezni, épített környezetet kialakítani, így elég nagy a kontraszt a nyüzsgő, rémesen zsúfolt városka, majd alig magasabban a vulkáni hamuval elborított táj között.

Amikor elfogyott az utolsó, emberi civilizációra emlékeztető műtárgy is, az ember lassan átgondolja az egész témát, hiszen kézzel foghatóvá válik a vulkán hatalma, a teljesen idegen táj, talaj, növényzet.

Itt nem lehet viccelni, nagy valószínűséggel tényleg a folyamatos vulkáni tevékenység határozza meg  a környező lakosság mindennapjait.

Érdekes, hogy a növényzet még a fekete hamu alól is azonnal kibújik, ám olyan nagyon nem is csodálkozom rajta, hiszen azonnal az jut az eszembe, a vulkanikus talaj mennyire jót tesz a szőlőnek is. elsőként Badacsony jut az eszembe, de később személyesen tapasztaltam meg, hogy az Etna lábától, illetve Szicília más vulkanikus talajairól származó bor mennyire markáns.

 

Ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, úgy szaladunk bele a vízpárába, a ködbe, és közben gyérül a növényzet, mely képen úgy ragyog, mintha a fekete hegyoldalt arany csipke terítővel takarták volna le.

Az utolsó emberi létesítmény Rifugio Sapienza mellett található kabinos lift, melyet időnként leolvaszt a láva, ám 2010-ben éppen üzemelt, habár az út melletti tájékoztató táblák ennek pont az ellenkezőjét sugalmazták.

A kabinok naracs színű plexijén keresztül minden nézet valami sci-fi filmbéli jelentre hasonlít. Ahogy egyre emelkedünk felfelé, úgy értem meg egyre inkább, miért került a két jegy horribilis árba. Emlékezetem szerint olyan 120.-EUR összeg lehetett a két retur.

 

Amikor a kabinból kiszállnak az utasok, egy párkányra érkeznek, ahonnan kiváló kilátás nyílik az alant fekvő Cataniára, ám ebben csak visszafelé gyönyörködhetünk, mert a bátor turisták kaptatnak feljebb, a különleges járművekig, melyek még feljebb szállítanak minket.

 

 

 

 

 

 

A speciálisan felkészített teherautók igen erősen hasonlítanak egy Paris-Dakar versenykamionra. A sofőr kiköpött Szőke Bandi volt – majd meg is kérdezem, nincsen véletlenül valami rokonság arrafelé – ám jelen kapitányunk is biztos kézzel vezette a nem éppen olcsósított járművet.

 

Az út nagyon magasra visz fel, egészen odáig, ahol már kézzel fogható közelségbe kerülnek a gőzölgő kráterek. A levegőnek megváltozik a jellege, kifejezetten szúrós szag vesz körbe minket. Innen indul tovább egy gyalogút, inkább irány, mivel útról beszélni eleve lehetetlen. A vezető ismerteti velünk legalább 3-4 nyelven a helytörténeti érdekességeket.

Konkrétan azt, hogy ahol állunk, az a közeli múltban 10 méterrel alacsonyabb volt, és egy menedékházat is konkrétan belepett a vulkáni törmelék, hamu. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a hegy erejével azonnal szembesüljön a látogató, mivel a járművek “parkolójától” elindulva, egy kis mélyedésen kell leereszkedni, majd ismét emelkedni egy olyan csúcs irányába, melyről elméletileg mesés lehet a kilátás. Konkrétan a csúcsot sem lehetett látni a felhőben.

 

 

A hegyoldal mélyedésekkel szabdalt, a lyukakból különleges szagok és meleg áradnak. És lám, a vezető pont az ilyen lyukakat kívánja betömni velünk.

Itt kell konkretizálni, hogy mi tökéletesen nyári cuccban vágtunk neki a vulkánnak, így a klasszikus hegyi felszerelésben lévő, felkészült turistákhoz képest úgy néztünk ki, mintha véletlenül pottyantottak volna oda minket. Hja, azért szert tettünk egy ITALIA feliratú tréning felsőre, illetve egy olyan fényes anyagú padlizsánlila kabátra, melyben bármelyik meleg bárba jegy nélkül beengednének.  Sebaj, azóta sem volt rajtam, nem kockáztatok…

 

A fenti képen jól látszik az, hogy semmit nem látni, csak érezni. Itt valószínűleg arról lehetett szó, hogy amennyiben tovább maradunk a helyen, vagy elájulunk, vagy kitör a vulkán, és lávával a fülünkbe futhatunk a hegyről le. Mi majdnem megfagytunk a 3-4 fokos hidegben, és amíg a felkészült csoport elmerészkedett a ködbe vesző csúcsra, addig mi visszafordultunk.

 

A szembe haladó francia férfi ránk pillantva csak annyit jegyzett meg fennhangon, hogy BRAVO!

 

Visszaültünk a kamionba, majd néhány perc múlva a bátor, felöltözött turisták a konkrétan arcukra fagyott mosollyal ültek be mellénk, és elindultunk visszafelé. Itt megfogadtuk, hogy amint leérünk Taorminába, nem lesz az a bormennyiség, amit meg nem iszunk.

 

A kabin furcsán narancsos plexijén keresztül még riasztóbbak a kráterek, majd végre, valahára megpillantottuk Catania városát és a tenget, mely láttán megfogadtuk, hogy ott soha nem fogunk lakni, mert ha itt kitör egyszer rendesen az Etna, akkor a városnak ismét annyi…

Siracusába érkezésemről már korábban beszámoltam, így aki nem olvasta az előzményeket, annak érdemes egy pillantást vetni a korábbi írásra: http://www.donmarcello.hu/?p=334

 

Tehát szicíliai beszámolómat valahol ott hagytam abba, hogy hajnalban érkeztünk meg Siracusa városába, és foglaltuk el szobánkat. A városba bevezető út nem tartozik leglenyűgözőbb élményim közé, mert az erősen lelakott – vagy soha be nem lakott – külvárosi rész nem tartozik a festői látványosságok közé. A szállodánk rendben volt, jót aludtunk, így másnap reggel tényleg frissen sétáltunk egy óriásit az Ortygia félszigeten.

 

A várost a Kr. előtti VIII. század közepén alapították korinthoszi görög telepesek. Az ősi város magja egy kis sziget volt, amit Ortygia-nak neveztek, melyet ma három kis híddal átkötött csatorna választ el a város „újabb” részeitől, és tűnik inkább klasszikus félszigetnek. Ortygia roppant sűrűn beépített, egységes arculatú hely, melyet nagyon laza sétával lehet igen alaposan bejárni.

 

 

 

 

 

 

 

Barangolást a hotelhez legközelebb eső édesvíz forrásnál (Fontana Aretusa) kezdhetünk, melynek mitológiai jelentősége nagyobb, mint turisztikai. A tengertől a promenád vaskos fala választja el, és öblében papirusz telepedett meg. A festői látványt a meglehetősen, part menti étterem épületek rontják le, ám a központ felé visszatekintve sokkal kellemesebb a kilátás. A sziget végében álló erődöt nem lehetett látogatni a felújítás miatt, ám az útikönyvek leírása alapján érdemes megtekinteni. Legalább szeretném azt hinni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyílt tenger felőli oldalon, a gépjármű menetiránnyal egyezően haladtunk tovább. Érdemes megjegyezni, hogy Ortygia szigetén csak körben lehet haladni, egyirányú minden utca. Parkolni alig lehet, ha valaki nem itt lakik, akkor inkább kint tegye le az autóját. Nos, itt is szép sétálórészt alakítottak ki, ahol teraszok, kávézók nincsenek, ám egy-két szép reményű szállodát sikerült felfedezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Séta közben valahol visszakanyarodtunk a sziget belseje felé, mivel a Piazza del Duomot kerestük, mint a város legmagasabb pontját. Szűk, sikátorszerű utcákon haladtunk végig, melyek sokkal jobb állapotban voltak, mint más városkákban. A tisztaság itt elviselhető, a padozat mindenhol szépen lerakott térkövekből kialakított. Érdemes a szemet folyamatosan magasra is emelni, mert a Szicíliára oly jellemző, túldíszített erkély kialakítások számos szép példájával találkozhatunk. A lakóházak többsége nagyon régi lehet, és nem mindent döntött romba az 1693-as földrengés. A város újraépítésekor alkalmazott barokk stílus és a régi, ősi épületek harmonizálnak egymással, de az is lehet, hogy csupán „összepusztultak” egy egységgé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Komolyabb véleményt csak akkor lehetne alkotni, ha az ember az épületeket belülről is látogathatná. Ami kívülről romantikus, az belülről talán normális életre nem is alkalmas. Egyébként Szicílián járva folyamatosan ez az érzés uralkodott el rajtam.

Az épületeken kívül futnak az elektromos kábelek és a csatornák, mindenhol ruhaszárító kötelek, és ezek bűbájos otrombaságán lazít a megannyi virág.  Egyébként Szicília – mint Málta – egyes részei inkább tekinthető arab (észak-afrikai) stílusúnak, mintsem európainak. Vagy fordítva – habár ezt kétlem – az európai rész gyakorolt jelentős hatást az afrikai részre. Ezt talán majd más megfejti, ám tény, hogy ha Észak-Afrika régi, gyarmatosított városait kell összehasonlítani az EU déli tagállamaival, akkor lehet, az EU maradna alul a csatában.

Ugyanis tapasztalatom az, hogy mondjuk Szicíliát és Tunézia északi részét összehasonlítva felmerült bennem a kérdés, nem lehet, hogy az olaszok inkább Afrikában teremtenek munkahelyeket és nem odahaza? Illetve a régi római birodalom talán nem Afrika provinciában teremtett jelentősebb építészeti és kulturális emlékeket, hagyományokat, mint Itália déli részén?

 

 

A főérre biztosan rátalál a látogató, hiszen csaknem minden út ide vezet. A csakugyan tetszetős teret Itália egyik legszebb terének tartják, mellyel szeretnék erősen vitába szállni, ám azt sem szabad tagadni, hogy mostani, felújított állapotában csakugyan megkapó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szokásos, vörös homokkőből épített paloták közül csodásan emelkedik ki a klasszikus barokk homlokzattal ellátott Duomo, mely alapja egy ie. V. századból való Athéné templom. A belsejében csodálatosan megtekinthető a keresztény templommá történő átépítés minden lényegi része, még amennyiben az „illesztések” elég otrombán is mutatnak. Számomra az ősi görög emlék mindennél fontosabb, így a stílusok illeszthetetlensége nem zavar. Pláne úgy, hogy az igen egyszerű belsőt egy fantasztikusan szép homlokzat szorítja a feledés homályába.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Klasszikus dór oszlopfőket láthatunk, melyeket egyszerűen áthidalták, vagy az eredeti áthidalásokat átépítették, majd az oszlopközöket felfalazták. A kitöltő falazat (az oszlopfőknél) nem képes illeszkedni a régi elemekhez, így a teljes régi szerkezetet láthatóvá teszi.

 

 

Különösen jól látszik ez az aljzatnál, ahol a régi oszlopok talapzata láttán el kell gondolkodni a csaknem 2500 éven…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A téren két teraszos kávéház is található. Azaz nem is kávéház, hanem olyan mindenes valami. Sem nem rendes étterem, sem pizzázó, sem kávézó. A tér hangulata tökéletesen alkalmassá teszi az embert, hogy nem kapja fel a vizet a hihetetlenül rossz kiszolgálás miatt. Illetve kötelességem megjegyezni, hogy a pohár tételben kimért fehér bor az egyik legjobb minőségű volt egész Szicíliában, amerre jártam. Az árak elfogadhatóak, az étel minősége feledhető, ám senki nem szól a vendéghez, ha akár 2-3 órát ücsörög egy pohár bor mellett. Persze, főszezonban akár minden másként is alakulhat, látogatásunk már szeptember végére esett.

 

Ha tovább haladunk az „újabb” városrész, Acradina, felé, mely az évezredek távlatából nézve csaknem egy időben alapítottak Ortygiával, akkor szembesülhetünk a Piazza Archimede, mely egy kellemesen felejthető szökőkutat és nem klasszikus szépségű palotákat tartalmaz. A teret igen nehéz úgy fényképezni, hogy esetlensége, elnagyoltsága ne legyen szembeszökő. Érdemesebb visszakanyarodni a kikötő felé, és a Ponte Umbertino felől sétálni vissza a Fontana Aretusa felé. Egyrészről remek jachtokat láthatunk, másfelől tényleg festői látványt nyújt az egész öböl, úgy, ahogy van. A séta folyhat egészen lent a tengerparton, mely hangulatos, de kicsit lepusztult kerten vezet át a papiruszokig, vagy fent, a Hotel des Etrangers et Miramare előtt, mely a magasabb szint miatt is szebb látványt nyújt.

 

Egyébként esténként – vagy akár hajnalonként is – nagyon kellemes helynek tűnik a Fontana és a Hotel közötti terasz, mely – komolyan mondva – szerenádok, és tömegesen gyakorolt esti séták központi helyszínévé vált. A sétálgatás egyébként is szicíliai jellegzetesség, mellyel gyakorlatilag az összes városkában találkozni lehet.

 

 

 

A sors előre meg nem határozható elrendeltsége miatt egyik utunk Szicília szigetére vezetett. Érdekes fordulat volt ez életünkben, hiszen egyetemista korunkban úgy véltük, a világot a történelemi évszámok előrehaladásával együtt, lineárisan kell megismerni, és váltottunk egy vonatjegyet Görögországba. Az volt az első külföldi utunk, még abban az időben, amikor 50 dolláros valutakeret volt, és a dugi márkát, dollárt mindenhol dugdostuk, ahol csak lehetett.

Az ókori Görögország jelentős eseményei persze nem az első ismert évszámok a történelemben, ám akkor egy egyiptomi kaland elérhetetlen vágyálomnak, a közel-keleti utak pedig az álmok közé sorolódtak. Ám a görög kalandokat követően szerettük volna egyszer megtekinteni a görög gyarmatosítás építészeti és kulturális emlékeit is, és ezek között a legjelentősebb Szicília. A két görög kalandozás között több mint 20 év telt el, ami nagyjából életem felét jelenti.

Nos, Catania volt a célpont, majd onnan Siracusa. Az Alitalia római átszállással képzelte el utaztatásunkat, melyből óriási rohanások kavalkádja következett. Először is emlékeznünk kell a ferihegyi biztonsági leminősítésből adódó több órás sorokra a biztonsági kapuk előtt. Mi kb. 2 óra alatt abszolváltuk a beléptetést, ám a kevésbé szerencsésekre az indulási időhöz képest még vagy egy órát kellett várnunk. Ehhez képest a gép a végsebesség közelében, állandóan 1000 km/h felett repült. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a felszállás előtti gyorsítást a kapitány már a kifutóra történő kikanyarodás közben megkezdte, így az egész élmény kezdett hasonlítani egy anyahajóról történő startoláshoz. A leszállás még érdekesebb volt, az időspórolás miatt egy szabadeséshez közelített a gép pályája, majd olyan intenzíven lassítottunk, hogy terpeszülésben kellett kitámasztani magunkat, le ne fejeljük az előttünk lévő üléstámlákat. A nagy sietséget a nagy várakozás váltotta, hiszen Rómában még egyszer biztonsági kapukon kellett áthaladni, köszönhetően a budapesti leminősítésnek. egyébként a transzfer utasokat soha nem hajtják át még egyszer a kapukon. Volt még 10 percünk az indulásig, mire visszavettük cipőinket és derékszíjinkat, és loholtunk a beszállókapu felé, melyről kiderült, hogy nem az az, melyről az Alitalia egyébként aranyos tisztviselői előzékenyen tájékoztattak minket. Olyan, mintha valami számítógépes játékban az 5. pályán már fals információkat direkt adnának. Amikor megtaláltuk a helyes kaput, aggódó stewardess fogadott minket, hogy nem, nem ment el a gép, kicsit várni kell. Ez a kicsit, olyan 2 órára nyúlt, így eleve letehettünk arról, hogy a cataniai reptéren még éjfél előtt átvehetjük bérautónkat. Ami azért nagy feszültséget keltett bennünk, mert Catania és Siracusa nem egy köpésre esik egymástól. A gép akkor indult el végül, amikor már landolnia kellett volna. A felszállás és a leszállás, illetve a menetsebesség ismét vadászgépesre sikerült. Még lett volna esélyünk odaérni a kocsiért, ám a csomagokra bő egy órát kellett várni.

Éjfél után 40 perc telt már el, amikor nagy nehezen megtaláltuk a kölcsönzőt. A fiatalember persze jól leszórt, hogy miért nem hagytam bent a csomagokat, és vittem el előbb a kocsit, hogy neki ne kelljen várnia, és valahogy nem akarta megérteni, utólag igen nehezen lehetne visszafelé közlekedni a reptéren. Ám az is lehet, ez megszokott Szicíliában…

A kis Peugeot vígan rótta a kilométereket dél felé, azt leszámítva, hogy a navigáció térképei és a valóság néha köszönőviszonyban sem álltak egymással. szerencsére én még egy ilyen segédeszköz nélküli korban nőttem fel, így kis kacskaringózást követően megtaláltuk a helyes utat.

A hajnali autópálya elég érdekes látványt nyújtott. Gyakorlatilag olyan képet festett, mintha egy arborétumban kanyarogna az út, hiszen nem csak a külső-, a belső sávban is belenőttek a pályatestbe a szebbnél szebb, virágos bokrok. Tényleg idilli a kép, ám egy kicsit szokatlan, hogy ilyeneket kell kerülgetni.

Amikor beértünk Siracusa ősi városába, már csak a hotelt kellett megtalálni, ami nem egyszerű feladat annak, aki soha nem járt arra. A Des Etrangers Hotel tényleg felettébb remek helyen van, az öt csillagos szállodák itáliai leképzése. Azaz még Közép-Európában is leverne egy átlagos vendég egy csillagot a falról, ám fogadjuk el, nem minden olyan délen, ahogy azt már megszoktuk.

Amikor hajnali kettő felé beléptünk az ajtón, és középkorú recepciós fogadott minket, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy kik vagyunk, miért érkeztünk ilyen későn. Ez már öt csillagos kiszolgálást sejtetett. A szokásos adminisztrációt követően kaptam egy ingyenes – és egyáltalán – a parkolásra feljogosító kártyát, mellyel a hotel közvetlen közelében le tudtam tenni az autót. Kérem, aki Szicíliában jár, a legkisebb autóknál ne is akarjon nagyobbat használni, mert azokkal konkrétan nem képes az utcákba befordulni. A Peugeot 207-es már határméretnek minősült.

Hajnali háromra már kis csomagoltunk, be is vackoltuk magunkat és kéjes örömmel vettük, hogy 11-ig van reggeli…