május 31st, 2011

A képen látható hely a sziget közepén található San Anton Gardens – melyről majd később írni kívánok – mellett található. Kétség kívül varázslatos helynek néz ki. Belestem egyik este a bejáratán és egy gyönyörűen felújított kastélyt láttam. Felöltöztünk tehát rendesen, nyakkendőt is kötöttem, majd elmentünk vacsorázni.

A hely belül már megdöbbentően vacak, olyan műanyag, trendi, melyért döglenek a lakberendező szakértők. Amiért írni akartam a helyről az nem más, minthogy itt is ki tudják nyitni a borosüveget. Nem azt írtam, hogy szervírozzák, vagy elegánsan kihúzzák a dugót, a fenét. Kiteszik a cuccot az asztalra.

 

Kértem egy üveg helyi rosét. Abból kiindulván, hogy egy magát borbárnak hirdető hely alkalmazottja ismeri az illendőséget, meglehetősen csodálkoztunk, hogy a hölgy nem tudja kihúzni a profi nyitóval a dugót az asztalnál. Visszament a pulthoz, majd kitámasztotta a lábát, a kezét – mintha szkanderezni készülne – és kiszakította a parafát. Majd letette a produktumot az asztalra. Íme:

 

Halálra vált arccal gondolkodtam azon, hogy nevessek, vagy sírjak, szólni sem tudtam. A kislány izomból kihúzta a dugót a kapszulán keresztül, majd úgy töltött.

 

Megettük az egyébként tényleg nagyszerű vacsorát, kiittuk a poharunkat, majd megfogadtuk, hogy ide soha nem jövünk vissza, és ezt megosztom másokkal is. Érthetetlen, hogy a jó konyhát miért kell ennyire amatőr, buta felszolgálókkal lerontani. A műanyag székekkel és a koszos kerttel még csak megbékélek, de a dugóval már nem. Az aljasság!

 

Kezdjük ott a történetet, hogy évtizedes vágyunk eljutni a legendás vulkán oldalába, ha nem is a tetejébe. Amikor néhány utunk folyamán repülőnk keresztezte Szicília légterét, fürkésző pillantásokat vetettünk az alattunk elterülő tájra, vajon megpillanthatjuk-e a ködbe burkolózó csúcsot?

 

Siracusa után első utunk azonnal a vulkán déli lábánál fekvő városkába vezetett, ahonnan egyre meredekebb szerpentin vezetett a holdbéli tájhoz. Az építésügyi szabályok szerint hozzávetőlegesen 1000 méter tengerszint feletti magasságig lehet építkezni, épített környezetet kialakítani, így elég nagy a kontraszt a nyüzsgő, rémesen zsúfolt városka, majd alig magasabban a vulkáni hamuval elborított táj között.

Amikor elfogyott az utolsó, emberi civilizációra emlékeztető műtárgy is, az ember lassan átgondolja az egész témát, hiszen kézzel foghatóvá válik a vulkán hatalma, a teljesen idegen táj, talaj, növényzet.

Itt nem lehet viccelni, nagy valószínűséggel tényleg a folyamatos vulkáni tevékenység határozza meg  a környező lakosság mindennapjait.

Érdekes, hogy a növényzet még a fekete hamu alól is azonnal kibújik, ám olyan nagyon nem is csodálkozom rajta, hiszen azonnal az jut az eszembe, a vulkanikus talaj mennyire jót tesz a szőlőnek is. elsőként Badacsony jut az eszembe, de később személyesen tapasztaltam meg, hogy az Etna lábától, illetve Szicília más vulkanikus talajairól származó bor mennyire markáns.

 

Ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, úgy szaladunk bele a vízpárába, a ködbe, és közben gyérül a növényzet, mely képen úgy ragyog, mintha a fekete hegyoldalt arany csipke terítővel takarták volna le.

Az utolsó emberi létesítmény Rifugio Sapienza mellett található kabinos lift, melyet időnként leolvaszt a láva, ám 2010-ben éppen üzemelt, habár az út melletti tájékoztató táblák ennek pont az ellenkezőjét sugalmazták.

A kabinok naracs színű plexijén keresztül minden nézet valami sci-fi filmbéli jelentre hasonlít. Ahogy egyre emelkedünk felfelé, úgy értem meg egyre inkább, miért került a két jegy horribilis árba. Emlékezetem szerint olyan 120.-EUR összeg lehetett a két retur.

 

Amikor a kabinból kiszállnak az utasok, egy párkányra érkeznek, ahonnan kiváló kilátás nyílik az alant fekvő Cataniára, ám ebben csak visszafelé gyönyörködhetünk, mert a bátor turisták kaptatnak feljebb, a különleges járművekig, melyek még feljebb szállítanak minket.

 

 

 

 

 

 

A speciálisan felkészített teherautók igen erősen hasonlítanak egy Paris-Dakar versenykamionra. A sofőr kiköpött Szőke Bandi volt – majd meg is kérdezem, nincsen véletlenül valami rokonság arrafelé – ám jelen kapitányunk is biztos kézzel vezette a nem éppen olcsósított járművet.

 

Az út nagyon magasra visz fel, egészen odáig, ahol már kézzel fogható közelségbe kerülnek a gőzölgő kráterek. A levegőnek megváltozik a jellege, kifejezetten szúrós szag vesz körbe minket. Innen indul tovább egy gyalogút, inkább irány, mivel útról beszélni eleve lehetetlen. A vezető ismerteti velünk legalább 3-4 nyelven a helytörténeti érdekességeket.

Konkrétan azt, hogy ahol állunk, az a közeli múltban 10 méterrel alacsonyabb volt, és egy menedékházat is konkrétan belepett a vulkáni törmelék, hamu. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a hegy erejével azonnal szembesüljön a látogató, mivel a járművek “parkolójától” elindulva, egy kis mélyedésen kell leereszkedni, majd ismét emelkedni egy olyan csúcs irányába, melyről elméletileg mesés lehet a kilátás. Konkrétan a csúcsot sem lehetett látni a felhőben.

 

 

A hegyoldal mélyedésekkel szabdalt, a lyukakból különleges szagok és meleg áradnak. És lám, a vezető pont az ilyen lyukakat kívánja betömni velünk.

Itt kell konkretizálni, hogy mi tökéletesen nyári cuccban vágtunk neki a vulkánnak, így a klasszikus hegyi felszerelésben lévő, felkészült turistákhoz képest úgy néztünk ki, mintha véletlenül pottyantottak volna oda minket. Hja, azért szert tettünk egy ITALIA feliratú tréning felsőre, illetve egy olyan fényes anyagú padlizsánlila kabátra, melyben bármelyik meleg bárba jegy nélkül beengednének.  Sebaj, azóta sem volt rajtam, nem kockáztatok…

 

A fenti képen jól látszik az, hogy semmit nem látni, csak érezni. Itt valószínűleg arról lehetett szó, hogy amennyiben tovább maradunk a helyen, vagy elájulunk, vagy kitör a vulkán, és lávával a fülünkbe futhatunk a hegyről le. Mi majdnem megfagytunk a 3-4 fokos hidegben, és amíg a felkészült csoport elmerészkedett a ködbe vesző csúcsra, addig mi visszafordultunk.

 

A szembe haladó francia férfi ránk pillantva csak annyit jegyzett meg fennhangon, hogy BRAVO!

 

Visszaültünk a kamionba, majd néhány perc múlva a bátor, felöltözött turisták a konkrétan arcukra fagyott mosollyal ültek be mellénk, és elindultunk visszafelé. Itt megfogadtuk, hogy amint leérünk Taorminába, nem lesz az a bormennyiség, amit meg nem iszunk.

 

A kabin furcsán narancsos plexijén keresztül még riasztóbbak a kráterek, majd végre, valahára megpillantottuk Catania városát és a tenget, mely láttán megfogadtuk, hogy ott soha nem fogunk lakni, mert ha itt kitör egyszer rendesen az Etna, akkor a városnak ismét annyi…

Nem gondoltam arra, hogy valaha kertészkedéssel foglalkozzam, ám a sors mégis úgy hozta, hogy 2007 nyarán adott volt egy építkezés után visszamaradt, roppant hátrányosan kinéző, nagyobbacska “kert”, melyből őserdőt kellett volna varázsolni. Persze ez csak úgy nem megy, már amennyiben nincsen az ember zsebében néhány tízmillió forint, mert ha igen, akkor határ a csillagos ég, és még fekete párducot is lehet vásárolni, hogy egy ágon pihenjen, miközben a szomszéd házi kedvencét figyeli árgus szemekkel.

 

Mivel a devizahitelt elvitte maga a ház, így maradt az önerő a kertépítésben. Mindenki agyamentnek nézett minket, hogy augusztusban gyepesítünk, illetve fákat ültetünk, ám nagy szerencsével minden megmaradt. Az idő előre haladtával persze bátrabban húztunk bele növényekbe, kicsit növekedett a helyet nem kedvelő, kipusztuló variációk száma, ám még mindig bőven benne voltunk az elvárható százalékokban.

 

Időközben a csenevész fák messze elhagytak minket, a bokrok látványossá cseperedtek, én pedig visszavonhatatlanul beleszerettem a rózsákba. Egyfelől az emberi butaság és aljasság esetén a gyógyír a rózsák metszése, mely óv az infarktustól, másfelől a szépérzékemet hájjal kenegeti, ha úgy néznek ki a bokrok, mint most. Mellékelek is néhány képet ízelítőül:

 

A hófehér rózsa beszerzési forrása a badeni Rosengarten volt. Elméletileg 3-4 méter magasra is megnőhet, ám ehhez állványzat szükségeltetik. A két tő rózsa májusra annyira virágba borult, hogy a lecsüngő ágakat fel kellett kötni. Erőteljesen tanuljuk még a rózsák szakértelmét, és saját kárunkon tapasztaljuk meg azt, mit és hogyan kellene másképpen csinálni a jövőben. Ezt a rózsát nem igazán metszettük vissza, okosan tápanyagoztuk, és hagytuk, hadd bontakozzon ki.

 

 

A következő büszkeségünk a szaletli, mely oszlopainak tövébe vegyesen ültettünk loncokat, rózsákat és vadszőlőt. az első éve még csak reményt keltett, ám most azt kell mondanom, gyönyörű lett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mehetünk tovább néhány szintén badeni rózsával. 2008-ban vásároltuk őket, kalandos módon tuszkoltuk be a töveket a személygépkocsiba, és soha nem volt előttem olyan élményem, hogy az autón belül élvezzem a rózsakert tömény illatát. Sajnos nem igazán emlékszem, hogy melyiknek mi a neve, ám megfogadtam, hogy bemagolom az összeset:

 

Sajnos a mai zápor rendesen szétcsapott a virágok között, ám reménykedem még egy szép hétvégében, amikor kinyílnak a mostani bimbók és még egyszer páratlan virágpompába burkolózik a kert.

 

Öcsém egyfolytában áradozik Burgundia szépségiről, és bevallom, Jásdi István könyvének egyes részeit elolvasván már nem is csodálkozom annyira.

Születésnapomra kaptam egy 2009-es évjáratú – azaz igen friss – Chassagne-Montrachet vörösbort a Louis Latour pincészettől. Ha jól látom a cég oldalán, akkor ez egy „alapbor” lehet náluk, mely a Cote de Beaune régióból származik.

Mivel volt szerencsém már egy palack fehérhez e pincéből, a várakozásom meglehetősen nagy volt. Amikor kibontottam a palackot, elsőként azt vettem észre, hogy nem csupán a palack „ódivatúan”, vagy inkább tradicionálisan zömök, hanem a kapszula is igen kemény, vastag anyagból készült. Minőségi érzetet keltett bennem, miként a dugó is, melyből igazán messze ható következtetéseket levonni nem lehetett.

A bort a kiöntés után gyakorlatilag azonnal lehet fogyasztani, nem kíván dekantálást, egyéb cirkuszt. Leültem tehát a teraszra és gyönyörködtem a rózsákban, majd később meggyújtottam egy kis tábortüzet és annak melegénél kortyolgattam a bort besötétedésig.

A Pinot Noir szőlőből készült bor számomra teljesen olyan volt, mintha egy édesség nélküli szörpöt ittam volna. A gyümölcsössége mindenen áthatolt, ám mielőtt párhuzamokat vonnák konkrét gyümölcsök és a bor jellemzői között, szeretném leszögezni, hogy ez nem meggy, málna, meg ribizli, meg egyéb, hanem konkrétan a Pinot Noir, melyet hazai borokban nagyritkán lehet ilyen egyszerűen, sallangmentesen megtapasztalni. Ha öcsém rejtett szándéka az volt, hogy adjon egy etalont, akkor köszönöm.

 

A bor áttetszően üde rubinvörös volt, mentes minden zavaró és kellemetlen tannintól. Minden egyes korty egy újabbat követelt meg. Nincsen zavaró alkohol, oda nem illő – ám mások által nagyra tartott, furcsa illatok, ízek – így ez lett az a konkrét bor, mely felvonultatta a tökéletes eleganciát.

 

Számomra furcsa, hogy egy burgundi alapbor idehaza felső kategóriás termék, ám ez van. Nem tudom, hogy lesz-e lehetőségem beszerezni néhány palackot elfektetés és későbbi csodálat céljából, ám érdeklődve olvasom, hogy a pincészet ezt még nem is javasolja fogyasztásra, várni kellene vele.  Könyörgöm, milyen lehet ebből egy 1990-es, mondjuk?