június 13th, 2011

Nagyon régen történt. Még komoly elismerést és feltűnést keltett az amatőr tükörreflexes digitális fényképezőm, melyet még nem koptattam el, habár az utolsókat rúgja. Az úticél Jordánia volt, és némi pihenés. Ahogy szokott lenni, pihenéás nem lett a dologból, ám a sivatag szeretete tovább mélyünk.

 

 

Ha visszagondolok az átélt élményekre, a tájra, akkor az egyik legszebb természeti alkotás a Wadi Rum. És milyen lehet, ha az embert nem tuszkolják fel tucatnyi társával lerobbant pick-up utánérzésekre. Természetesen a németek, angolok, franciák járgánya megfelelő volt, nekünk, magyaroknak tartogatták a szétrohadt világháborús csotrogányokat. Nekünk, magyaroknak, akik önnön dicsőségünket zengtünk, hogy a mi pénzünkön épült fel Aqaba. Persze…

 

Ha jól emlékszem, a Jordan Tours utolsó szervezett útja volt, amikor párom, és barátom felesége 160 decibellel üvöltötte le az iroda tulajdonosa testvérének a haját, hogy a mit képzelnek, hogy a Holt tengerhez transzportáló buszunkba konkrétan beesett az eső, és miért közlekedett slick gumikon a jármű a szakadó esőben.

 

De most nem is erről van szó, csak azért tettem kitérőt, mert első egyiptomi utunkat leszámítva itt szembesültem konkrétan azzal a ténnyel, hogy a a nyugati turista ugyanazért a pénzért minőségi szolgáltatást kap, míg a magyar a még éppen elégségeset.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Térjünk vissza a Wadi Rum csodáihoz. Aqabától északra található az a vörös homokkal leterített kősivatag, mely jelentős természetvédelem alatt áll. Csak szervezett túrán lehet benne csatangolni, így az összkerékhajtásos   Toyoták vagy 20 percen keresztül vittek bennünket a sivatag belsejébe, távol minden civilizált műépítménytől.

 

Nehezen tudok szabadulni a sivatag illatától, a szél arcomba vágó erejéről, a napsütés melegétől, és a végtelenbe futó égi párhuzamos felhővonulatoktól. Soha nem láttam ekkor eget, mint itt. A végtelen szinte kézzel foghatóvá válik, és az ember rádöbben, hogy a természet nagysága egyáltalán nem közhely, hanem a legegyszerűbb konkrétum, és egyben varázslat.

 

 

A lenyugvó nap csodás árnyékokat varázsol a homokdombokra, melyek itt nem klasszikus dűnék, mint a Szaharában, avagy az Oman – Egyesült Arab Emirátusok határvidékén. Itt a szél vájta sziklarajzolatok bársonyos alapzataként jelennek meg a maguk vörösségében, felerősödvén a napnyugta árnyalataiban.

 

A temérdek látogatónak bemutatják a méltán csodás sziklarajzokat, melyek kézzel fogható közelségben találhatóak Afrikához képest. Sajnos keletkezésük körülményiről jómagam keveset tudok, érdekes lenne egy részletes geológiai történeti kalauzt végigolvasni a témában. Sajnos az idegenvezetők előadása roppant gyenge, még az egyszerűbb útikönyvek szintjét sem üti meg, ám ez valahogy már mindig így van.

 

Sokkal érdekesebbek számomra az emberek, akik egy jóval modernebb, közvetlenebb, természetesen szabadabb országban élhetnek, mint az egyiptomiak. A 2010. év végi arab (éhség)lázadások alatt Jordániában az uralkodó percek alatt oldotta meg azt a problémát, melyet Egyiptomban kezelni sem bírnak. Ez a különbség állandóan tetten érhető.

 

Ám a sivatag bölcsessége nem társadalmi bölcsesség, hanem a magány.

 

Nagyon szeretném, ha egyszer – mindentől távol – néhány órát igazán egymagamban lehetnék a kietlennek látszó sivatagban, ahol végre kizárhatok minden ártó gondolatot, körülményt. Csak hallgatnék, figyelném a csöndet…

 

Jordániában gyönyörű naplementéket láttam. A legszebbeket. Létezik a Wadi Rum peremén egy sátortábor, melyben lehet sátrakat foglalni az interneten keresztül is. Elgondolkodtató alternatíva, habár elsőnek igen merész ötletnek tűnik.

 

Nem tudom, ki emlékszik még a régi budapesti villamosokra, melyeknek nem volt önműködően záródó ajtaja, sőt, konkrétan ajtaja sem. Szerény emlékeimet apró kisgyerekként merítem az Alkotás utcán járó gépekből, melyeken öröm volt utazni. Engem ki sem lehetett robbantani a vezető széke mögül, ahonnan éreztem a szagokat, a mozdulatokat, a relék kattanását, a megannyi felejthetetlen technikai csodát. A főnyeremény az volt, amikor a villamos másik végén lévő irányítói állásba, székbe ülhettem föl, ugyanis az a ’70-es évek elején még nyitva volt, nem képeztek ki kabint.

Európában ilyen öreg villamosok talán csak Lisszabonban közlekednek, melyekről érdekes olvasni, ám még annyira élmény utazni.

 

A hálózat nagyon komoly, a menetrend pontos, ám a villamosok azért nem a Nagykörút ritmusával közlekednek. Ki kell várni a lehetőséget..

 

A rengeteg turista közül van egy réteg, mely kifejezetten a tujázásra szakosodik, és egy vonalon – velünk együtt – több kört is képes megtenni. Ehhez egy kora márciusi időpont tökéletes. Nem kell mást tenni, mint keresni egy olyan járatot, mely bemegy Alfamába, majd onnan a másik irányba fordulva a fél várost bejárja.

 

Emlékezetem szerint a 26-os járat erre tökéletesen alkalmas. A Chiado megálló közel esik a méltán neves Brasileira kávéházhoz, lekanyarog a partra, majd meseszerű arab díszéletek között kanyarog a végállomásáig.

 

 

 

 

 

 

Ezen a ponton kell visszatérni gyermekkoromhoz. Örökké kitörölhetetlen mozzanat az, mikor a végállomáson a vezető leszereli a kart (bal oldali képen), majd a csonkot hátrahagyva átsétál komótosan a villamos másik végére, és ott felszereli. A lisszaboni villamosok ezt még majdnem tudják, ám az emlékekbe “belerondítanak” a modern jegykezelő készülékek. Egyebekben azonban a járművek tökéletesen korhűek.

 

A famunkát máig csodálom, az illat magával ragadó, a relék kattognak, a jármű ráz. Csodálatos!

A villamos egyébként igen rövid tengelytávval rendelkezik. Nem is lehet másképpen, mert a dombokra fel, a dombokról le másként sem lehet. Olyan szűk utcákon vergődi át magát, hogy a járókelők – minden járda hiányában – a falhoz lapulva imádkoznak, hogy sörhasukat ne sodorja el a gép.

 

Nem hinném, hogy idehaza bármilyen hasonlónak még csak a marginális ötletét is engedélyeznék, ám nagy veszteség, hogy mondjuk a budai hegyvidéken legalább egy-egy vonalon nem hagytak meg néhány nosztalgia kocsit. Simán beleférne a városképbe.

 

Málta sok szépet, emlékezeteset, illetve még több felejthető emléket nyújt az embernek. Sajnos a sziget is behódol – jobb híján – a tömegturizmusnak, így autentikus látnivalóért vagy a szerencséhez kell fohászkodni, vagy nagyon le kell térni az útikönyvek által kitaposott ösvényekről.

 

Másodszorra volt szerencsénk alaposan bejárni Máltát, így olyan helyi attrakciókat kerestünk, melyekre nem az idegenforgalom készült fel, hanem csak a helyi lapok. Dingli települése inkább szikláiról nevezetes, mintsem vásáráról, ám így a kettő együtt már tényleg felejthetetlen.

Az ember a bérelt, jobb kormányos autóval – kevervén az indexet és az ablaktörlőt – nagyon óvatosan addig megy délnek, míg majdnem leesik a szigetről. Nos, ott van Dingli. Reggel mentünk, kifejezetten a piacot kerestük, mert valahol – talán a repülőn kapott újságban, vagy egy máshol felcsípett lapban – néhány soros hír közölte, vásár lesz.

 

A kocsit elég messze le kellett parkolni, hiszen dugig volt a falu és a tenger közötti szakasz, ahol két rendőr vigyázta a forgalmat. Mindenkinek köszöntek, és közben ömlött róluk a verejték, mert a 30 fok fölötti hőség igen meglepő május elején a szigeten. Emellett az egyenruha bősége csak akkor lett volna még hátrányosabb, ha medveszőr kucsmát is kell hordaniuk.

 

A Vásár nem sok cicomát, ám annál több érdekességet tartogatott. először is konstatálni kellett, hogy a műanyag bizbaszok és a többi értéktelen vásári fityfene helyett itt a hangsúly a mezőgazdaságon volt. Először is, amikor 9 óra után megérkeztünk, a helyi haszonállat sereglet pontozása már a vége felé közeledett, és volt olyan birka, mely a farkán viselhette már a nagydíjat is.

Néhány helyi erő a réges-régi viseletet öltötte magára, szívesen pózoltak mindenkinek, ha néhány centért vett egy zacskó akármit, melyről sem kinézete, sem íze alapján nem lehetett nagy biztonsággal állítani, hogy enni kellett volna a magukat, vagy ültetni.

 

A lányok, srácok, illetve az idősebbek egyaránt aranyosak voltak. Jó ételemben véve ripacskodtak, mindenkivel szóba álltak, óriási hangulatot hoztak, mely inkább személyiségüknek, mint a ruhának volt köszönhető.

 

Sajnos egy memóriakártyám tönkrement, megannyi portréval, távoli ellesett pillanattal, melyeket soha nem tudok megismételni, így fejemben őrzöm a pillanatokat, a grimaszokat, fényeket és árnyékokat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A seregletet színesítette a falusi „Old” Scottish Band, ahol az átlagéletkor feljogosított minden egyes művészt egy kakasnyalókára. Mindamellett a repertoárba tartozó 3 számot tényleg jól nyomták.

 

A falusi portékákat áruló bódék érdekesek voltak. Tonnára árulták a friss epret, és megannyi gyümölcsöt, zöldséget. A képeslapra való bemutatások visszaköszönhettek azért útikönyvek hasábjairól, de itt az a vicc, hogy semmi nem vicc, hanem halálosan komoly. Úgy éreztem, itt mindenki büszke a terményére, a teljesítményére. A vásárt leginkább máltaiak látogatták – lehet azért, a turisták még aludtak – senki nem volt türelmetlen.

 

Jó 3 órás kóborlásra adott alkalmat az esemény, mely során beszereztük a szinte kötelező erővel bíró kaktuszfüge likőrt, és valami mézes, magvas édességet, mely a halvára emlékeztetett, ám mégsem volt az.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt gondolom, hogy a képek jobban képesek visszaadni a hangulatot, mint egy rövid leírás, így javaslom mindenkinek, ha teheti, a vásárt ne hagyja ki, amennyiben arra jár.

 

Azaz Medina és Rabat alatt délre, elhagyatott utakon, a szakadék széléig…