Archive for július, 2011

Jó lenne, ha egyszer nyugodt szívvel – minden lelkiismeret furdalás nélkül – megtehetné államunk minden szorgos polgára, hogy felöltözzön vasárnapi ruhájába, a hat éven aluli gyereket a nagyszülőkre bízza, a hat éven felülieket előre eligazítsa, és felkereshetne egy olyan éttermet, ahol értenek még a konyhához, rendes terítéket és poharakat raknak az asztalra, és emellé olyan paradicsomi környezetet társítanának, hogy az ember soha nem felejti el.

 

Jó lenne, de ez nem így van – sajnos. Jut eszembe, külhoni demokratikus államokban egyre inkább úgy kívánnak kikapaszkodni az átlagos pénzügyi és morális válságból, hogy gyerekeket nem engednek be egy rendes étterembe. Ugyanis a húsleves és jó pohár Sauvignon Blanc mellé valahogy nem illik az a költőinek nem nevezhető kérdés: „a kicsit hol tudom tisztába tenni?” Hát kérem alássan, odahaza – teszem hozzá gondolatban, és elmerengek azon, milyen jó is lenne a nagyon sok munkát tükröző pincészethez tartozó étterem teraszán könnyed nyári öltönyben, virágos ruhákban, elegáns cipőkben, kalapokban ülő hölgyek és urak körében üldögélni, élvezni a borokat és az ételek minden falatját. Ehelyett a vietnámi papucsokból kivett redvás, bőrkeményedéses sarkakat kell az asztal alatt bámulni, szagolni más büdös cigarettáját, illetve elgyönyörködni a testnevelésből felmentett kiskamaszokat, akik a legmodernebb kézi-számítógépes játékokat nyomkodják unalmukban az asztal fölött és alatt. Hja, anno egy „magára adó” kiskamasz még igyekezett értelmes felnőttek asztalának sarkánál elcsípni néhány olyan okos gondolatot, melyet még megforgatott az agyában az esti lefekvéskor.

 

 

Más a világ, nagyon más. És pont ez az általam igen nehezen tolerált másság jelentette a Szent Donát Pince és Borház csopaki éttermének legnagyobb ellentmondását. A környezet békebeli, a táj idilli, és ordít az a verejtékes munka, melynek a gyümölcseit ízlelgetjük, ám aki már megmarkolta két kézzel a talicskát, az pontosan tudja, hány fröccsöt kell legurítani ahhoz, hogy a túlhevült test életben maradjon.

 

Az étteremről már hallottam, és e körben bizony a füredi Karolina tulajdonosa volt a súgó, hiszen ismervén értékrendemet, közölte, az egy kezén képes megszámolni azon balatoni éttermet, melybe bárkit nyugodt szívvel küldhet. Igaz, a mai koradélutánon az első gondolat Tihany volt, ám a kedvezőtlen időjárás miatt kirajzott turisták, hétvégi autósok raját látva arra gondoltunk, nyugodtabb helyet kell keresni. Az ötlet beugrott, és gyorsan megnéztem a címet, melyhez elnavigál a gép. Próbáltam telefonálni is, hogy van-e egyáltalán asztal, ám a telefont nem vették fel.

 

Az éttermet könnyen megleltük, mert konzekvensen jelölik az utat. A parkoló rendezett, hatalmas, így már csupán néhány tucat lépés választott el minket az asztaltól és a nyugodt panorámától.

 

Az étlap zárt, határozott elgondolást tükröz, mely nem kíván mértéktelenségbe esni, és ez a legjobb jel, ami csak fogadhatja a vendéget. Nem a sertés uralkodik a húsételek között, habár erősen kétlem, hogy egy rendes vendéglő egy remek csülök nélkül meglenne. Látható, hogy a kicsit magasabb árképzés mögött válogatott alapanyagok állnak, és senki nem gondolja komolyan, hogy sertésszűzet, kacsát, nyulat, bélszínt sorsjegyért lehet nyerni.

 

Az italok választéka nagyvonalú. Számomra „kötelező” a Traubisoda, ami a sok agyoncukrozott agyrém mellett annak ellenére megváltás, hogy ebben minden valószínűség szerint pont annyi káros anyag van, mint a multik termékeiben. Ám kapható szódavíz, málnaszörp. Így adott volt a rendelés. A hölgynek málna, nekem fél liter szóda, és egy deci 2008-as Sauvignon Blanc. A bor megítéléséhez sajnos kevésnek bizonyult a mennyiség – nem volt rossz – ám szem előtt kellett tartanom kedvenc füredi rendőreim esetleges szándékát, amikor meglátják kedvenc autójukat, amivel téli estéken elszórakozhatnak közúti ellenőrzés címén. Mivel ezt az évek elmúlásával egyre nehezebben viselem, apró malőrök történnek rendszerint közöttünk, melyek jelentésekbe, tanúmeghallgatásokba, parancsnoki intézkedésekbe, és ritkán büntetőeljárásokba torkollnak. Mivel nem én leszek a vádlott, így nem bízhatom abban, hogy egy fél üveg rizlinggel az arcomban elnézően mosolyognak. És ha igen, azt már akkor teszik, amikor a fejemet lenyomva ültetnek be a rendőrautó hátsó ülésére, és mégis valahogy koccan a kobakom a kasztniba…

 

 Tehát, ha lé, akkor bor helyett inkább leves. A tradicionális húsleves 1.300.-Ft-os ára láttán azt hiheti az ember, hogy a szervírozásra szánt piros fazekat is hazaviheti az ember, de nem. Az adag akkora, hogy háromszor szedhettem meg tányéromat, és mindig volt sűrűje. a marhahúsleves igen korrekt volt. Roppant módon megérte az árát, és aki szokott ilyen tételt főzni otthon, az pontosan tudja, nem lúdgége mellőzése erősen növeli a bekerülési értéket.

 

Párom bazsalikomos paradicsomlevese sem az a kategória volt, melybe betű-tészta kívánkozik. A mellé felszolgált zelleres kiscipó, pontosabban felfújt, ügyes ötlet és jó kivitelezés.

 

Másodiknak a hölgy egy káposztás cvekedlivel töltött pulykát kívánt, melyet tejszínes karalábémártással körítettek.  Nekem ez egy kicsit „bonyolultnak” tűnt, így maradtam a nyúlpaprikásnál, habár a rókagombával töltött gyöngytyúkon erősen gondolkodtam. Ha másért nem is, az élő gyöngytyúkok miatti olthatatlan ellenszenv miatt.

 

 

A nyúl nem egy bonyolult étel, de jó. Ritkán kapni ilyet és érdekes módon a legutolsó nyulat szintén Balatonfüreden ettem. (Lehet, valami nyúlfarm van a környéken, melyet fel kellene térképeznem…)

 

A paprikás mellé házi hordós savanyúságot kínáltak, melyre azt mondom, ésszerű mértékű mennyiség volt a tétel. Kissé csípős, kissé savanykás, tisztította az ízlelőbimbókat rendesen.

 

A főételeket követően azon gondolkodtunk, hogy ennyi, esetleg egy kávé, és rohanunk haza aludni. De a kisördög nem aludt. Én mindenképpen beneveztem a marcipános fügepralinéra, mert ugye, ilyen azért nem minden utcasarkon árulnak. Párom pedig kedvet kapott egy vargabélesre.

Az adagok itt is kemények. A fügét – ha nem tévedek, alkoholban megforgatták (lehetett vörösbor, vagy konyak, vagy mindkettő, vagy nem is tudom mi) majd marcipán „tésztába” csomagolták. A csokoládémártás kemény és intenzív ízvilágú volt. A díszítésnek mellé szervírozott natúr füge lazította a töménységet, és látványnak sem volt utolsó. A desszert ára 1.500.-Ft, ám nem volt meglepő és eltúlzott. A vargabéles korrekt, laza, kissé citrusos volt. A mellé tálalt mandulás meggyöntet kellő pikánsságot szolgáltatott.

 

A számla végül nem lett kevés – nyugati mértékkel nagyon visszafogott – ám kötelességem megjegyezni, hogy a felszolgált ételek minősége, ötletessége, mennyisége indokolttá teszi az ellenértéket.

 

A mai napon a szemünk azért nagyobb volt, mint a szánk, és eszetlen mennyiséget összeettünk. Egy visszafogott polgári ebéd során a számla azonnal elviselhetővé apad, és közben az élvezet sem csökken.

 

A helynek csupán egyetlen egy negatívumáról lehet beszámolni, azonban azt kötelességem megjegyezni. először is, olyan nincsen, hogy a felszolgálók nem figyelik az asztalt, és nem veszik észre, hogy a vendég végzett a fogással, avagy már menne, és fizetni szeretne. A placc tiszteletének vérében kellene lennie a személyzetnek, és ez nagyon nem így van a Szent Donátban. Az alkalmazottak képesek a „nagy déli rohamot” követően kényelmesen eldiskurálni a pénztárgép mellett, mely nem csupán visszataszító, hanem egyenesen a hely tönkretételéhez vezethet, mert a nagybetűs vendég ezt észreveszi. És a korrekt éttermeket már nem a nagy német egyesítés örömkönnyei tartják el. A másik a megfelelő öltözet. Ha én lennék a tulajdonos, akkor még elméletben sem fordulhatna elő, hogy egy pincérlány a nadrágja szárán tapos, és a koszos gatyaszárban masírozik fel, s alá.

 

Volt egy kor, amikor a pincérek nem viselhettek rövid ujjú inget, mert a vendég nem kíváncsi a szőrös alkarra. A körmöket állandóan ápolni kellett, és ékszert sem viselhettek. A pincéreket nem targoncavezetőből, vagy állástalan értelmiségből képezték át, hanem az egy szakma, egy élethivatás volt. ez már a múlté, de azért nem kellene az elveket feladni. És a jó gazda gondossága kitekinteni a vendégtérre.

 

Összességében azt kell mondjam, a Szent Donát étterem az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetése.

Nyugat-Európában manapság nem egyszerű úgy megebédelni, hogy az ember torkán a falat le is csússzon. Az árak soha nem látott magasságokba szökkentek, és – mint annyiszor mondtam már – senki nem tud eltéríteni azon vélekedésemtől, hogy a magas árakat már a helyiek sem élvezik. Hja, Brugge városában lehet, senki nem lakik, csak a turisták, és a vendéglősök…

Nem messze a piactértől betértünk egy visszafogottan elegáns étterembe. Nem olyanba, melyről messzi kitűnik, hogy ezüst a teríték. A rendelés nem volt más, mint egy Fanta, egy remekbe szabott Tripel Karmeliet italként, egy flamand gulyás nekem, egy valamilyen helyi specialitású marha a páromnak.

Amíg a főételek készültek, érdekes, és ízletes előételt szervíroztak, melyhez a pirítóst olyan kis táskában mellékelték, melybe idehaza a rúzsokat teszik a drogériákban. A fogás nem csak megjelenésében, hanem elkészítésének tökéletességében is megállta a helyét.

A flamand marha olyan hagyma nélkül, zöldségekkel együtt párolt valami volt, mely engem leginkább az ír gulyásra emlékeztetett. Ám majdnem ilyet fogyasztottam már Itáliában, és máshol is. Nincsen vele semmi baj, de valahogy nem az igazi.

Párom marhája is korrekt volt, de nem találtunk benne semmi rendkívülit, jellegzetest. A köret mi más lett volna, mint egy zacskónyi sült burgonya, melyet zacskótartó állványon tálaltak. Marhaság.

A végén én még kértem egy desszertet, mely három különböző krémből állt, a kép önmagáért beszél.

 

 

Számomra mindenek ellenére akkor is mellbevágó a 80 EUR összeget meghaladó számla. Hja, kérem, Szicília, Marmazeni után tulajdonképpen nem is annyira

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzéseken, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

 

Kezdjük mindjárt a szállodával. A Crowne Plaza Hotel árfekvése pontosan megfelel a belga sült krumpli, a waffel és a húsos főfogás alkotta képnek. Egy régi épület elé egy új szárnyat húztak fel, mely tiszta, pedáns, és visszafogottan elegáns.

 

 

 

Ha szemben állunk a Belfort-tal, akkor bal kézre esik a Burg. A Várnak több nagy “attrakciója” van, vegyük először szemügyre a Stadhuis-t, azaz a Városházát, melyet a XIV. század második felében kezdtek építeni, és a művelet vagy 45 éven keresztül tartott. A homlokzat elragadó. A szobrok másolatok, mivel a békés flamandok és jakobinusok anno az összeset porrá zúzták.

 A gótikus ablakok alatt számtalan címert lehet felfedezni, melyek a hagyomány szerint mindazon városokat jelentik, akik a történelem folytán vala is Brugge uralma alá kerültek. Nem volt időm heraldikai tanulmányokban elmélyülni, ám szeretném majd egyszer – tehetős unalmamban – az érintett városok történelmét is elolvasni, ugyan mit szólnak hozzá.

 

A Városházától jobb kézre található a Szent Vér-Bazilika (Heilig Bloedbasiliek), melynek bejárata egy csodálatos, reneszánsznak mondott épület árkádja alatt, bal kézre található. A Bazilikát “fedező” épület homlokzata kifejezetten túldíszített az itáliai stílust megszokotthoz képest. Az aranyozott szobrok kicsit sematikusak, inkább ragyognak, mintsem árnyaltak legyenek. Ha az igaz, hogy a bejárat mögött található lépcsőt 1529 és 1533 között építették  Lancelot Blondeel flamand festő és építész tervei alapján, akkor azt kell mondjam, a homlokzat – melyről szinte semmit nem találtam a leírásokban – szintén ekkor épülhetett manierista stílusban. Azt meg végképp nem értem, hogy a lépcsősort miért rendezik be a későgótika, illetve a reneszánsz alá. Lehet, azért, mert olyan alacsony a fejmagasság, hogy a XX-XXI.század emberének konkrétan be kell húznia  a nyakát. Azaz régi…

 

A súlyos faajtót erővel kell benyomni, majd lefelé haladván egy tisztán román stílusú kápolnába érkezünk, melyet 1157-ből származtatnak. A

 

A Szent Vazul-Kápolnáról a neten szebbnél szebb képeket találni, de az alábbi kép legalább a sajátom. Olyan, mint a magyar narancs. Tegyük hozzá, a szinte vak sötétben nem egyszerű fényképezni, hiszen alig van fény, és én érthető módon nem készültem fel tükörreflexes géppel, nagy fényérzékenységű optikával.

 

 

A felső kápolna már egy egészen más kor, más stílus gyermeke. A későgótikusnak és reneszánsznak mondott lépcső kis méretű téglából épült, mint az alsó kápolna. A mennyezetet faragott kőbordákon fekvő téglasorral képezték ki boltozatosra, ám fogalmam sincsen ennek építési szerkezetéről. egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a köveket mi tartja, mert elhelyezkedése minden statikai tapasztalatomnak ellentmondani látszik. Ráadásul a kisméretű téglából kirakott födém sem olyan szerkezet, melynek elemei egymásra támaszkodnak, és a terhet lefelé vezetik.

 

A lépcsőház oldalfala megegyezik a kívülről látott “reneszánsz” homlokzattal. Festett ólomüveg szerkezetei “utángyártottak”, hiszen az eredetiek – mint a felső kápolna nagy ablakai – a londoni Victoria & Albert Múzeumban találhatóak. Mondjuk a lépcsőházi ablakok talán nem…

 

A Szent Vér-Kápolna nem eredeti, ugyanis az a történelem viharában valamikor megsemmisült. Ezek az események igen gyakran köthetően a Nagy Szent Francia forradalomhoz, és valami korzikai hörcsöghöz. Az újjáépítés során nem csupán a franciák által jó pénzért elidegenített ólomüvegeket kellett újra alkotni, hanem gyakorlatilag magát a templomot is. A végeredmény mindenkinek mást és mást jelent. Számomra a túldíszített falfestések, az alkalmazott sok-sok fa inkább jelenti egy nagyon gazdag város tanácstermét, mintsem egy vallásos nyugalom és áhítat szent helyét.

 

A beáradó fény kicsit sok. Elveszíti a hely a homály és a csend varázsát. A színek kavalkádja szintén sok. Olyan, mint a túl édes sütemény, valahol elvesztette a mértéket. Hiába mondják, hogy a hely neogótikus stílusú, szerintem annak csak a szélét súrolhatja, vagy inkább mondanám sajátosnak. Brugge városára egyébként is valahol igaz, nem ismerik a mértéket.

 

A következő írásban szólni szeretnék majd Michelangelo egyedül Itálián kívül található templomi szobráról, és egy igen érdekes, mondhatni meghökkentő templomról, valamint a jeruzsálemi Szent Sír-kápolna belga másodlatáról, és még megannyi érdekességről.

 

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzéseken, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

Reggeli után kisétáltunk újra a piactérre, ám világosban teljesen más volt a hangulat. No nem a fények miatt, hanem egyszerűen azért, mert a tér benépesült virágárusokkal zöldségesekkel, mindennel, ami egy tisztességes piactérre való. (Nem volt vattacukros, kínai műanyag játékos, itt a piros, hol a piros, és egyéb hungarikum)

Ellenben volt grillcsirkés, waffel 2,5 euróért, melyért még 20 percet is sorban kellett állni. Sebaj, a hangulat adott volt, hiszen a kocsi már a szervizben volt, még nem tudtuk, mennyibe kerül a javítás, és bíztunk abban, hogy a biztosítási szerződésben foglaltak szerint bőven van fedezetünk, így a zsebünkben található pénzt bőven lehet szórni waffelre.

 

 

A Grote Markton található a Belfort (avagy Halletoren) – mely a nevéből is adódóan egy harangtornyot jelent – számomra akkor megmászhatatlan magasságot jelentett, de csak bátorítani szeretnék mindenkit, hogy mássza meg a 83 méter magas torony mind a 366 lépcsőjét és nézzen le a városra, ahogyan én azt nem tettem teli hassal.

A torony másik oldalán egy egyszerű, XIII-XIV. századból való belső udvar található, mely maga a Hallen, a Vásárcsarnok. Itt szeretném megjegyezni, hogy a google szolgáltatása egyszerűen zseniális, hiszen így magam sem láthattam a helyszínt, és némi képzelőerő kell ahhoz, hogy a kétdimenziós képeket az ember utólag állítsa összes 3D “grafikává”. Szerencsére a technika eme agyi tornától is megkímél minket, így még egy okot kihagyhatunk, mely arra kényszerít minket, hogy agyunkat foglalkoztassuk.

A téren számtalan étterem van, ahol egyetlen főétel ára sem kevesebb, mint 20.-EUR, és később kiderült, ez még nem is a turisták lehúzó helye, hiszen Brugge összes olyan étterme, ahol húst tesznek az asztalra, európai viszonylatban is méreg drága.

Meg kell jegyeznem, utazásunk idején, 2010. tavaszán már érezni lehetett, hogy a turizmus kapcsán nagyon nem úgy mennek a dolgok, mint amihez Európa szokott. A vendégek nem szórták két kézzel a pénzt, nem kapkodtak a hitelkártyák után, így számomra teljesen érthetetlen volt az irreális árfekvés. Ismervén Ausztriától Spanyolországig az étlapokat, csak csóválni tudom a fejemet, miért kell egy belga étteremben minimálisan 70-80.-EUR összeget otthagyni, ha az ember eszik egy rendes ebédet. Magyarországon mindig az a válasz, hogy bezzeg a nyugatiak, ott a fizetések mesésen magasak. Persze, tudjuk, egy olasz fizetés 1.500.-EUR összeg körül van, egy belga lehet akár ennek a kétszerese is, de a költségek pont olyan mértékben irreálisak, mint amilyennek a fizetések tűnnek számunkra. ráadásul Európa az euróval együtt, rohamos mértékben inflálódik. Azt kell mondjam, a nyugati nagyon magas életszínvonal gyakran csak látszat, és a válságban én magam nem ismerem ki a napi megélhetés változásait. De az biztos, hogy nagyon nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt nyugaton a társadalom megszokta az elmúlt évtizedekben.

 

Ha szemben állunk a harangtoronnyal, akkor balra található a Tartományi Székház épülete. A neogótikus épületet a XIX. században építették és mily furcsa, a város egyik legújabb épületéről van szó.

A Provincial Hof-tól jobbra található épület (vörös téglás) postaépület helyén egykor a Posztócsarnok állt, mely ráépült a közeli csatornára, melyen árut hoztak a tenger felől. A csatornán magam is egy jó kört tettem a tavasszal még nem túl zsúfolt csónakokba, melyről készítettem egy videót is, remélem, majd fel tudom tenni egy következő írásba.

 

Addig is visszasétálok képzeletben egy üdítőre (sörre) a hotelbe, és megkérdezem, hogy áll a kocsi javítása. A következő cikk a Burgról szól majd, ami talán a legérdekesebb része a városnak.

 

 

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzésen, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

Amikor végre kicsomagolhattunk a szállodában, már este 11 körül járhatott és hulla fáradtak voltunk. Úgy véltük, szerencsés lenne felmérni a terepet, megtekinteni, merre vetettek ki minket a hullámok. Azon elmélkedtem, már valahol Németország közepén, közel Ausztriához kellene járnunk, szállást keresnünk, ellenben testünk itt van és éhezik. Így hát elindultunk valami híres-neves sült krumplit keresni.

 

A hotel – mint kiderült – a Burg-ban van, azaz a város lehető leginkább központi helyén. Elindultunk valamerre, a fények irányában. Fogalmunk sem volt, merre járunk. Kiértünk egy csodálatos főtérre, a Markt-ra, ahol tényleg találtunk egy lakókocsit, melyben sült krumplit árultak. Kértünk egy kupaccal, míg az árus egy kupac pénzt. Nem hittem, hogy valaha az életben ennyi pénzt lehet elkérni a hasábburgonyáért. Majonézt csak azért sem kértünk rá, ne gazdagodjon rajtunk a kufár…

 

Körbejártuk a teret, a környező utcákat, és közben arra gondoltunk, lesz még egy komplett délelőttünk, és ha készen van az autó, akár még egy éjszakát maradhatunk, mert a látvány lenyűgöző volt.

 

Pláne számomra, aki az angol sörökkel vetekedő módon szeretem a belga főzeteket. Jellemző, hogy a kulturális kincsek helyett szemem egy soha nem látott értékű kirakaton akadt meg.

 

Nézzük csak az első képet. Ismertem a Kwak és a Tripel Karmeliet söröket, ám ekkora palackban még nem volt szerencsém hozzájuk, pláne nem a Kwak orbitális méretű „kémcsövéről”. Ha valaki csak egy kicsit is elmélyült a belga sörfőzés rejtelmeiben, vagy egy szakértő meghívta valamelyik budapesti belga sörözőben, akkor nagy az esélye, hogy pont e két sörbe választott bele. A Tripel elsősorban mesteri szépségű kelyhével, másodsorban citrusos, édeskés ízével arat sikert, míg a Kwak leginkább szokatlan szervírozásával nyújt maradandót. Kérem, lájkolja azonnal a bejegyzést, aki öntötte már egyenesen az orrába az utolsó centilitereket.

 

A nagy üveges Corsendonk szintén ismeretlen volt számomra, ám a márka különböző sörei voltak azok, amiket legelőször megismerhettem. Érdekes, hogy az egyébként remek ital azóta nem tartozik nálam a top 10-be. A megannyi ismeretlen lambic sör, poharak garmadája annyira rabul ejtett, azóta is gyűjtöm a sörökhöz tartozó poharakat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Grimbergent a hazai áruházak is kínálják, érdemes megkóstolni, ám az is igaz, hogy polci ára irreálisan magas, még akkor is, ha Belgiumban sem olcsó mulatság a sör. A képen látható többi sör sem kutya, a Delirium Tremens pedig az egyik legaranyosabb arculatot viseli. A rózsaszín elefánt kicsit becsaphatja a lányokat, mert a sör minden, csak nem cuki.

 

Végül meg kell említenem a Tempelier sört, melyet soha nem láttam korábban, ám szert tettem egy ilyen kiszerelésre, és azóta nagyon nagy rajongójává váltam.

 

Roppant rossz érzés volt, hogy a csodálatot, örömet eléggé visszahúzta a kocsi kalandja, így nem is igazán tudtam részleteiben kiélvezni e gasztronómiai élményt, de azért igyekeztem az elkövetkezendő napokban.