Soha nem voltam a fővárosban. Azaz nem mondok igazat, egy ízben autóval keresztülrohantam rajta. Ez pedig mindenképpen az „ott nem levés” kategóriája.

Hogy az előző íráshoz visszacsatoljak, ez az út sem volt benne a pakliban, és érdekes módon, itt is csütörtök délután derült ki, hogy pénteken repülünk. A cikk apropóját az adja, hogy a mostani, kényszervallatásokhoz használt izzó parázs hangulatát idéző, hőség majdnem megközelítette azt a júniusi forróságot, mely Madridban ért minket. Ha csak annyit mondok, este 7-kor, árnyékban is 37 fokot mutatott a hőmérő, akkor mindent elmondtam. A reggeli órák forrósága még elviselhető volt, ám napközben ült az ember a légkondicionált légtérben, és imádkozott, ne kapjon tüdőgyulladást.

Amikor a repülőtérről bevitt a hotelhez a taxi, azt láttam, hogy eszement mennyiségű autópálya és főút keresztezi egymást, lehetővé téve a zökkenőmentes, gyors közlekedést, és hirtelen nem is értem, a mi Ferihegyi gyorsforgalmink környezete egyáltalán hogyan elviselhető mélységes pironkodás nélkül. Mondjuk Róma sem marad le tőlünk egy jottányit sem.

Madrid építészete – legalábbis a központi kerületeké – gyönyörű és egységes. A Retiro park mellett laktunk, így a Salamanca negyedben, mely tágas sugárutakkal, árnyékos kis utcákkal, jobbnál jobb boltokkal lepett meg minket.

Időnként utcazenészek leptek meg minket, melyre barátom közölte, Devecseriek azok, bizony… Sebaj, a zenéjük jó volt, és a beállásokat is ismerték, nem maradt el a kalapba dobott pénz sem. Egyébként döbbenetes, hogy mennyi kelet-európai, vagy szláv ajkú zenész rója az utcákat.

Egyszóval a nyáron Madrid elviselhetetlenül izzik. A belvárosban állva azt vettem észre, hogy hiába van este 8 óra, a kő, a beton alulról izzítja át a könnyű vászoncipőmet és kezdi égetni a talpamat.

Ehhez képest a Retiro park tényleg üdítő színfoltja a városnak, melyről csak jót tudok mondani, a beszélgetéseket, tárgyalásokat is a park hűvös árnyában bonyolítottam le.

Egyszóval, Madridról – önmagában – nem sok jót tudok mondani, melyben minden bizonnyal a hőség a ludas, hiszen nem más, mint egy metropolisz, milliónyi nyüzsgő turistával, a melegtől szinte élvezhetetlen éttermekkel, melyek árfekvése erősen eltúlzott. Ennek ellenére azért megkerestük, megtaláltuk az élményt, de erről majd később…

Az márpedig úgy van, hogy a legkellemesebb utazások akkor jönnek össze, ha arra az ember nem is készül, és a feltételei sem adottak.

Egy csütörtök este kiderült, péntek reggel útnak kell indulni a napfényes San Marino köztársaságába, és mód, lehetőség lesz adózni kulturális, gasztronómiai élményeknek is. A szállodát csütörtök éjfél előtt lefoglaltuk, majd kevés alvást követően – Szlovénián át – legurultunk a nem éppen a szomszédban található törpe államba.

Szeretném kiemelni, hogy a Szlovén szakasz nyugodt és könnyed autózást biztosít, már amennyiben az ukrán és román kisbuszok odahaza maradnának, mert a közlekedési moráljuk, emberi habitusuk semmiképpen nem összeegyeztethető kulturált viselkedés szabályaival. Az úton – akár oda, akár vissza – állandó a rémület és a balesettől való félelemtől, és igen gyakran nem csak a rettegés a úr, hanem lehet is takarítani a roncsokat.

Érdekes volt látni, hogy a magyar teljes autópálya szakaszról eltűntek a turisták, nyaralni igyekvők, mely Olaszországban a legszembetűnőbb. A válság kézzel fogható, és ez az árakban lefelé nyomta a szintet, míg a szolgáltatások minőségében újra felfelé.

Nos, szállásunk egy Best Western konferenciahotel volt, mely a négy csillag alatt korrekt szolgáltatást nyújt, reális áron. A válság alatt az árakat még a duplájára tartották a hotelek, ám a csökkenő nyaraló és szakmai turizmus miatt jelentősen visszavettek az „arcból.” Hja, a szükség nagy úr…

San Marino érdekes hely. Gazdasági berendezkedését annak ellenére nem nagyon értem, hogy mindent elolvastam, elmeséltettem róla, de tény, hogy mindennek gazdája van, látszik a munka, a korrekt hozzáállás.

Maga a köztársasági élettér egy rendezett olasz város képét mutatja, míg San Marino, a „főváros”, a réges-régi, középkori, városfallal körülvett mag egy gyöngyszem. A falak tövében a kellemes számú vendég számára komfortos parkolókat alakítottak ki, ám fogalmam sincsen, mi lehetett itt a tömegturizmus korában. A boltok viszonylag érdekesek, ám a gagyi és a bóvli százalékos aránya itt is meghatározó. Ennek ellenére lehet nézelődni, és emléktárgyakat vásárolni az ízlésesség határain belül is.

San Marino „védelmét” a Monte Titano gerincén kialakított bástyaalkotja, melyet fallal kötöttek össze. Innen anno halálra lehetett dobálni a legkisebb kövekkel is az ellenséget, ám vajmi kevés lehetett az esélye annak, aki a függőleges sziklafal felől támadott, amikor a hely másik oldalán fekvő lankákon fel is lehetett sétálni. Meddig? Hát a városfalig, mert ott meg halálra nyilazták őket, és talán így adódhatott, hogy Európa legrégebbi köztársaság még mindig él és virul.

A falakon belüli városmag építészete – Itáliai mércével mérve, és szubjektív megítélésem szerint – igen átlagos, ám dicséri a helyieket, hogy középkori stílusok (román, gótikus, etc.) tisztelete még a sokkal később létesített épületeket is meghatározza, így San Marino értéke az egységes arculatban van.

Érdemes felmászni akár nap, mint nap a várfalak közé és a számtalan becsületes kisvendéglőben, akár valamelyik szálloda teraszán megvacsorázni, és közben legott bámulni az Appenninek vonulatát.

Azt gondolom, San Marino teljesen tökéletes egy hosszú hétvége eltöltésére, avagy bázisnak, egy-egy távolabbi kiruccanásra. Nem stresszes, nem tolakodó, nem zaklatott, csak úgy van…

Fel kell menni autóval, gyalog (???), vagy a felvonóval, le kell ülni egy padra, vagy egy étterem teraszára és úgy kell ülni, hogy az ember ne gondoljon semmire.