Elsőre nagyon gyorsan szögezzük le, a Nespresso kávéjai nem a legjobbak a világon, ellenben meglehetősen drágák. Ám egyszerű és kényelmes a kávéfőzés, így kellemes alternatívát jelentenek a hétköznapokban.

Most kidobtak egy új fajtát, melyet próbálgatok, ízlelgetek, és ha szerencsém van, akkor rájövök, hogyan érdemes elkészíteni. Ugyanis a Nespresso géppel lehet ugyan kávét főzni, de az nem feltétlenül lesz jó. Ugyanis fel kell melegíteni a gépet, ehhez le kell főzni 2-3 kamu kávét, azaz vizet. A poharakat a forró vízzel fel kell melegíteni, és e mellé még rá kell jönni, melyik kávéhoz milyen mennyiségű víz illik. A cég ajánlata szigorúan csak ajánlat, érdemes variálni.

Tegyük hozzá, egyetlen kapszula sem érhet fel Kovács Antal Curia bisztrójában főzött feketéhez, de az már egy más téma.

Egyelőre örülni kell, hogy akár saját magunk, akár vendégünk örömére szinte pillanatokon belül egy átlagosnál jobb presszót varázsolhatunk a csészébe. És a mostani Dhjana nem is rossz kávé.

Ismeri valaki Montalbano felügyelő történeteit? Nem? Nagy hiba, ám néha még pótolható, hiszen a remek olasz sorozatot a királyi kettes képes hajnalban adni. Andrea Camilleri bűnügyi regényei zseniálisan árnyaltak. Némely részek lényege nem is a bűntény maga, hanem egy társadalmi kérdés, egy érzelem, egy konfliktus. Olvasván a regényt, és ugyanannak a megfilmesítését is élvezvén arra a megállapításra juthatunk, hogy az író nagyon ismerhette az évszázadok hagyományait, a gyökereket. Jó lenne sokkal többet megtudni a szicíliai viszonyokról, ám ehhez el is kellene utazni oda.

Nos, talán a fenti filmsorozat is késztetett minket arra, hogy meglátogassuk azon városkákat, melyek – elváltoztatván a helyiségneveket – helyszínei az egyes epizódoknak. Természetesen igen gyakori, hogy a történetben befordul egy autó Noto valamely utcájára, és Ragusa város főterén parkol le 2 másodperccel később, de ez számomra valódi rejtvényt jelent, és megpróbálom visszaidézni emlékeimet. De ennyire ne rohanjunk előre.

Siracusa városáról már írtam, de – felborítván logikát és időrendet – most Ragusa jöhet. Az a város, mely Don Marcello szülőhelye, vagy legalábbis a legenda szerint.

Ragusa ókori görög (kori) alapítású, pontosabban a görögök elől menekülő siculusok alapították Heraia néven. azt azonban senki nem tudja bemagyarázni nekem, hogy a görögök soha nem jártak ott, csak a partvidéken laktak és kereskedtek. Így tehát közelebb állhat az igazsághoz, hogy valamilyen szimbiózis terméke a város magja, melyből aztán semmi nem maradt, mert az 1693-as földrengés ezt a települést is porig rombolta, mint majdnem minden mást Szicíliában.

A mai nap sem teljesen képes szerves egységként létezni a két régi rész: Ragusa, és Ragusa Ibla, ugyanis a kettőt szédítő mélységű völgy (Valle dei Ponti) választja ketté, melyet – emlékezetem szerint – négy híd ível át. Arra sem emlékszem, hogy a városban, vagy a városon kívül van az a félelmetes völgyhíd, melyen autóval áthaladtunk, de a kormányból majd’ vizet csavartam közben.

Ragusára rá kell találni abban az értelemben, hogy kevés turista merészkedik be a sziget belsejébe. Mi Noto után vettük irányban és megkapó természeti tájon jutottunk be a városba, mely a környező dombokra épült. De mit dombokra? Konkrétan penge alakú sziklákra, melynek oldalain szinte függőleges helyzetben állnak a házak, szorosan egymást támasztva. A rendkívül szűk utcák hajtűkanyarokból még szűkebb kanyarokba váltanak, és egyszer csak felér a sofőr a tetőre, ahol a Duomo áll.

A Duomo a filmben számos epizódban előkerül. Csodálatos barokk épület, melynek nem csupán a tövében állni élmény, hanem a szomszédos meredekről visszatekinteni sem mindennapi élmény.

A Duomot romantikusan lepusztult utcák veszik körbe, a néma csendben araszolni a gyér, sárgás fényben pont olyan, mint a filmben. Ezért is oly megkapó a sorozat, hiszen azt újra és újra megnézve, előtörnek a fények, a színek, az illatok.

Nos, is úgy hajtottam felfelé, a Duomo felé, hogy egyszer csak majd átfordul az út „lefelébe”, és ott parkolunk. Szerencsés voltam, így azt követően indultunk a főtér felé, hogy lefényképeztem az utcatáblát, ahol álltunk, hogy visszafelé, ha eltévednénk, legalább egy képet mutassak a helyieknek, mit is keresek.

Sajnos, vagy inkább szerencsére, este érkeztünk, vacsora után voltunk, így tettünk egy nagyon nagy kört, majd leültünk egy ristorante teraszára, ahol rendeltünk valami helyi bort – mely szokás szerint csodás élményt nyújtott – és mellé egy pisztáciás süteményt kértünk. Az árak messze nem olyan borzalmasak, mint a parton, sőt! Kifejezetten testvériek – már csak úgy, olaszosan…

Kiderült, hogy a szuflé az eddigi legtökéletesebb alkotás, melyhez szerencsém volt. Ugyan Budapesten volt részem a frissen készített legjobb példányokhoz, ám egyik közepén sem pisztácia krém csorgadozott. A hozzávetőlegesen 20 perc alatt elkészülő sütemény akkor jó, ha villával kettévágva a tésztát, a belseje úgy folyik kifelé, mint a láva, lassan, gőzölögve. Ez ilyen volt!

A gasztronómiai élményeket követően még egy nagyot sétáltunk, majd minden kanyarban meg-megállva, fényképezve hagytuk magunk mögött e csodálatos várost, melyhez vissza kell térni.