Archive for március, 2011

Drága Paola néném!

 

A sok-sok nyűglődést követően megláttam a faluban egy plakátot, mely szerint Bödöcs Tibor, népszerű komikus lép fel Balatonfüreden, a „kultúrban”. Az itteni népek ezt olyan városiasan sport- és szabadidő központnak hívják, és lehet is benne valami, mert olyan, mint a piac. Van ott minden, amit csak el tudsz képzelni. Fedett sportpálya, fallabda-pálya, miegymás. Valószínűleg a helyi behajtók is ott edzenek, mert karate ruhában kisebbek (utánpótlás) és nagyobbak egymást csépelték rendületlenül. Jó volt látni, hogy nem hal ki a szakma.

 

Tibi tényleg fel is lépett, nem hazudott a plakát, de egy nem választási plakáttól ez el is várható.

 

Meg is látogattam a művész urat a bírói pihenőben. Tudod ez az a helyiség, ahová le kell menni átadni a csinos ki borítékot, mielőtt a téteket megtesszük az esti mérkőzésre. Mert a szívemre illik vigyázni, a felesleges izgalom árt, és hiába eszem a brokkolik, meg a káposztát, semmit nem ér egy rizikó bevállalása esetén.

 

Tibi az a magyar stand-up komikus, mely nem káromkodik, kerüli a disznó vicceket – hacsak nem maga a disznó a vicc tárgya – és nem megy le alpári humorba. Tibi mesél, és a mesébe szövi bele a manapság oly divatos poénokat. Korábban azzal lett ismert művész, hogy szülőfalujának jellegzetes alakjait figurázta ki, ám oly szeretettel, hogy a kifigurázott személyek is jókat derültek a tréfákon.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

http://www.bodocstibor.hu/

 

Az elmúlt években Bödöcs nem kopott meg, sőt, olyan vizekre is merészkedett, mely manapság, a belpolitikai acsarkodás közepette elég merésznek tűnik. De betalálta csípéseivel az összes honi politikai pártot, és önmagában a tréfa nem is sértő, habár a valóságra kényelmetlenül rátapintó. Manapság, amikor Hofi rendszerváltás előtti előadásait nézem, és szinte egy az egyben aktuálisnak érzem, Bödöcs Tibi politikai humora időszerű, aktuális, és kellemes.

 

A 70-80 perces előadást végigtapsoltam én is, habár több részét már ismertem, sokat hallottam, illetve a tréfák alapját is ismertem. De nagyon szórakoztató volt. Tibi nem kíván tömegcikké válni, okosan osztja be tehetségét, felkészültségét, és soha nem válik egy banki reklám tárgyává, hirdetőoszlopává.

 

Összességében el kell mondanom, hogy ízelítőt adott a régi Godot Dumaszínház hangulatából, mely sajnos már nem jöhet vissza, és a hatás sem lehet olyan, mint anno, de akkor is szeretem ezeket az órákat. Elszakítanak a rideg valóságtól, és emberközpontúvá teszik a perceket, ahol megszűnik, a gyűlölet, a féltékenység, irigység. És ez így nagyon jó.

 

Remélem, ha egyszer meglátogatsz minket, akkor eljössz velem egy előadásra!

 

 

Ölel szeretető unokaöcséd,

 

Marcello

 

Nos, ott hagytam abba a történetet, hogy lett volna igény a visszafordulásra, és reálisnak is éreztem azt, azonban szavazásra mégsem bocsátottam a kérdést. Ugyanis meccsjeggyel a zsebemben kettőt ér a szavazatom, mint gyerekes mamáké az új Alkotmányban. Illetve csak le kellett volna feküdni a sok száz km-rel a hátunk mögött. Konkrétan hullámzott velem az út, és ráadásul mindezt tette balra tarts módon…

 

Amikor kiderült, hogy nincsen szoba, azt hittem, hogy ezt nem lehet überelni, ám mégis lehetett. Ugyanis még Budapestről faxoltattam, hogy kocsival megyünk, biztosítsanak parkolóhelyet, ugyanis Liverpool belvárosi közismerten szűkös a parkolókban. Konkrétan nem lehet parkolni. A hotel parkolójában azonban már nem volt hely, és addig vonogatták a vállukat a recepción, hogy közöltem, akkor a Rover – a brit ipar legutolsó példánya – márpedig akkor ott fog éjszakázni a bejárat előtt. A Britannia Adelphi Hotel patinás épülete előtt, melyet minden Beatles és Liverpool rajongó ismer, vagy már hallott róla.

 

 

Ismerőseimtől kérdeztem előtte, hogy ki járt a szállodában, és aki jelentkezett, az csak annyit mondott, „old school hotel”. Többet senkiből sem lehetett kihúzni. Na, akkor kellett volna jobban erőlködnöm, vagy eleve lapozni a booking.com oldalon.

 

A fekete Rover megjelenése eleve viszolygással fogadta a helyieket, mivel a közeli Birmingham gyára 2005-ben olyan 6-8000 embert bocsátott el, miután a kormány nem volt hajlandó több pénzt pumpálni a BMW által magára hagyott márkába. Persze, 2006-ban már többe került a munkanélküli segély és az összes közkiadás, mintha megtartották volna a céget, a gyárat és a munkahelyeket. Az Opel cégbe mennyit is pumpált legutóbb a német állam?

 

Liverpool tehát fokozottan érzékeny a munkanélküliségre, így első látásra kifejezetten csóró a város, a lakosság, minden. Ám azért mégsem lehet ott hagyni a kocsit a bejárat előtt, így a doorman segített a hotel fala mellé állni úgy, hogy a rámpáról lehajtó autók még elférjenek mellettem. Ügyesen odanavigált tehát a tőlem balra eső fal mellé úgy, hogy a kilincsem hozzá ért a falhoz, majd magával megelégedve intett, hogy akkor kész, stop, ki lehet szállni. És tette ezt az intézményes jellel, hogy a jobb hüvelykujját felfelé mutatta. Én meg átmásztam az anyósülésen, a sebességváltón, a kéziféken, és kiszálltam a jobb oldali ajtón, amikor emberemnek leesett, hogy a magyar rendszámhoz bal oldali kormány dukál. Hja, a megszokás. Repkedett egy csokor sorry, majd feltettem neki a kérdés, akkor én most egy csendes helyen szeretném megvacsorázni.

 

Rosszkor, rossz helyen kérdeztem meg az eleve rossz kérdést. Ugyanis szombaton este az egész belváros üvölt, minden kocsma karaoke, így csak annyit mondtak, akkor inkább maradjak a hotelben.

 

A szállodai vacsorát most ellapoznám, mert ilyen koszt esetén bármelyik vidéki kocsmárost magukévá tennék a vendégek, ám csak került valami szoba, ahol álomra hajthattuk a fejünket.

 

 

Amikor szemügyre vettük a szobát, nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk, ám inkább sírtunk. Az egyébként ódon, klasszikus stílus mellé járt egy kontinentálisan egyszemélyes franciaágy. A szobában minden tükörrel borított, csak a plafon nem, habár az már azért valami lett volna. A fajban érdekes fülkék találhatóak, szintúgy tükör rengeteggel, és a legsutább laminált bútorlapokkal. Az egyik fülkében mosdókagyló, az elmaradhatatlan szingli csaptelepekkel. Vagy hideg, vagy forró, a kettő a szaniterben keveredik, ám azt nem lehet eldugaszolni. Egy másik fülke lazán értelmezett tea sarok, kétes tisztaságú és eredetű szervírozással. Ám a fürdőszoba még meglepőbb volt. Innen már képet sem merek feltenni. Egyébként tiszta kád, nem keverő csapteleppel. Egy csepeli panelből kidobott fésülködő asztalka – nem tudom, hogy kerülhetett idáig – és a szokásos csap, melyből kapsz hideget is és meleget is. Vagy ezt, vagy azt.

 

 

Amikor idehaza építkeztünk, akkor roppant anglománnak képzeltem magamat, és megpróbáltam tradicionális portékákat beszerezni a teás csészéktől a csapig mindent, ám álmomba sem jött elő, hogy a valódi cucc milyen. Ugyanis amikor az ember mondjuk Londonba utazik és megszáll, az valahogy egy kicsit kontinentális, legalábbis a vidéki Angliához képest.

 

Az éjszaka rosszul telt. Egy nagyobb levegővétel esetén valamelyikünk leesett az ágyról, amit úgy hidaltunk át, hogy ülve aludtunk, azaz néztük magunkat a tükrökben, mivel a szállodában is buli volt, lazán hajlani 4-ig…

 

Másnap megkaptuk a rendes szobánkat, mert kitalicskázták belőle a vendéget. Nagy, komoly ágyat kaptunk egy konkrétan röhejes fürdőszobával. Amikor belestünk, azt mondtuk, ez igen, márvány! Kicsit közelebbről azonban azt láttuk, hogy bútorlappal burkoltak mindent, melyre műanyag, márvány mintás fóliát ragasztottak. A földre pedig tisztíthatatlan szőnyegpadlót fektettek, mely alól nem távolították el az előző burkolatot, így olyan magas lett az egész, hogy az ajtót sem kinyitni, sem becsukni nem lehetett.

 

 

Az ablakokat nem lehetett kinyitni, mert az még a világháborús bombázásokban beragadhatott, vagy mifene, ám sikerült az ódon vasradiátorokkal olyan 30 fokos hőmérsékletet elérni. Nem fáztunk.

 

Egyébként a hotel építészetileg nagyon megragadó szépségű lenne – ha felújítanák és modernizálnák. A bálterme kifejezetten impozáns. Ám azt hiszem, soha többet nem foglalunk szobát ebben a hotelben. Pláne úgy, hogy más szurkolótársainknak is volt megragadó pillanata a személyzettel.

 

 

Mindegy, ami volt, az elmúlt, végül voltam katona is, és egy alkalommal Zalaegerszeg és Balaton között 3 napot, 2 éjszakát utaztunk egy marhavagonban hadgyakorlat címén. Akkor konkrétan egy lécen aludtam. Ehhez képest a Britannia Adelphi Hotel maga a mennyország.

 

Don Marcello

 

Jó az olasz foci, mert tele van élettel (és látszólagos halállal – köszönhetően a műeséseknek, fetrengéseknek) és örömmel, ám a hangulat, és közeg fel sem veheti a versenyt az angol (ír, skót, etc.) kisebb és nagyobb csapatok iránti rajongással. A britek vérében van a foci, ám szerintem maga sport nem jelentene semmit sem, hacsak nem lenne mellé maga a közösség.

 

Van néhány srác, aki idehaza is szurkolói klubot szervezett a Liverpool köré, mely a 2005-ös BL győzelmet követően egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Persze, koránt sem érheti el a sztárklubok felkapottságát, ám a Liverpoolnak szurkolni valami egészen más. Meghittebb.

 

Ezen az úton sodort engem is egy éve a sors Liverpoolba, és annak ellenére szorongattam büszkén a kezembe a KOP alsó soraiba szóló jegyemet, hogy az izlandi vulkán kitörése miatt a legnagyobb esztelenség volt elindulni Liverpoolba.  Ám „navigare necesse est”.  Beültünk a Roverbe, és nekiindultunk a lehetetlen vállalkozásnak.

 

Elméletileg volt foglalt szállásunk, ám már napok óta senki nem tudta elhagyni Anglia északi részeit, és Liverpoolban is tömegek rekedtek. Mi meg csak mentünk. Délután egykor indultunk a Duna partjáról, éjszaka 23 órakor értünk Kölnbe – üres tankkal – mivel addig nyomtam neki, amíg tartott a szufla. Ha nincsen benzin, akkor le kell kanyarodni a pályáról, tankolni kell, és vége, aludni is. Érdekes tanulság számomra, hogy a német autópályákon valahogy nem érnek egymás fenekébe a benzinkutak. Ráadásul a sebességkorlátozás nélküli száguldás az üzemanyagot is fogyasztja rendesen.

 

 

Reggeli után megtekintettük a dómot, majd újra nyomtunk egy kövér gázt, és percek alatt egy másik országba csöppentünk. A belgák olyan furcsa emberek számomra, nagyszerű a sörük, ám a pályán úgy vezetnek, mint a völgyben a parasztok a traktort. Görcsösen markolásszák a kormányt, hogy el ne hagyják a sávot. A lassú haladáshoz szokva mondjuk, Olaszországban szinte életveszélyes helyzeteket okoznak, és bevallom, ha egy belga rendszámot látok, azonnal lassítok, és a legkörültekintőbben előzök – nos, nem is előzök, kikerülök… De Belgiumban átlagon felüli módon sok a belga.

 

Franciaország rendezettebbnek tűnik a pályáról. Míg a belga „farmok” a pusztulattal mutatnak néha hasonlóságot, a franciáknál minden egy árnyalatnyit komolyabbnak tűnik, ám a táj annyira egyhangú, hogy az ember a visszafogott sebesség mellett alig várja Calais-t.

 

 

Átkompozni remek. Legalábbis néha. Másfél óra pihenő, elfogadható étel a kantinban, és mellette remek boltok. Engem mondjuk meglepett, hogy az utastársak zöme idehaza soha nem látott elhízásban szenved, és a minimális cukrozott kávé adagja a 3 deci. Ám a kisadag zsenánt, így jobb a literes cukrozott kávé, avagy a literes kóla, és persze, hozzá egy nagy zacskó chips.

 

Amíg az ember a jobb oldalon halad fel a kompra, a baloldalon hajt le, és ez elsőre nem is kicsit zavaró. Pláne egy bal kormányos autóval. Megfogadtam barátom tanácsát, és az elérhető legnagyobb sebesség mellett addig haladtam a belső sávban, amíg meg nem szoktam, hogy minden inverz. Londont elkerülve már belejöttem a bal oldali közlekedésbe, és visszavettem a tempót. Jól is tettem, mert idehaza olvastam az irracionálisnak tűnő bírságokról.

 

 

Este 21 órakor érkeztünk meg Liverpoolba. És mi fogadott? Kosz, mocsok, üvöltés, alkohol, és épp ésszel fel nem fogható küllemű lányok, asszonyok és matrónák. Hja, és nem volt szobánk, mert benne maradt valaki a vulkán miatt.

A párom szerényen közölte, forduljunk vissza…

 

Don Marcello

 

Egy régi baráttal, egyetemi évfolyam- és katonatársammal ültünk egy asztalnál a minap. Nagyon régen nem beszéltünk, nem találkoztunk, és eszembe juttatta, hogy anno volt egy éttermem, ahol különleges söröket csapoltunk. Kellemes emlékek jutottak így eszembe, és azt kell mondanom, immáron csak a szépre emlékezem. Mert a negatív oldal tekintetében sajnos nincs nagy változás e hazában.

 

Az angol dolgok pont ezért bírnak jelentőséggel, tradíció…

 

Nos, a csapolt sör nem más volt, mint az alábbi képen látható Bishops Finger. Ehhez sajnos idehaza nem lehet hozzájutni, vagy csak valami friss online kereskedés nem vette fel újra a portékái közé. A Shepherd Neame kenti sörgyár egyébként három állandó és több alkalmi főzettel öregbíti hírnevét. A Master Brew számomra egy lágyabb, világosabb ale-t jelent, míg a Spitfire a határozottabb típust. Mindkettő igen zamatos, határozott jelenség, ám a nagy kedvenc a stong ale, a Bishops Finger. A képen látható Whitsable Bay organic ale első volt számomra az ilyen típusú sörökből, így nehezen tudok véleményt alkotni róla.

 

 

A másik csapolt csoda egy ír stout volt: Casey’s. Majdnem olyan, mint a híres-neves Guinness, de mégsem annyira “kommersz”, már ha ilyet szabad egyáltalán mondani a világ talán méltán legnevesebb söréről.

 

 

 

Ilyen stoutot tartalmazó pohár már vagy 10 éve nem illette a szám, így nagy szükség lenne rá.

 

A Shepherd Neame termékeket furcsa módon egy csatornán áthaladó kompon vásároltam, és eltettem magamnak szebb napokra, melyek már elmúltak…

 

Ebben a roppant fagyos, borús időben nem lehetett jobb ötletünk, hogy felkeressük ismét azt az éttermet, melyet a Balaton északi részén mostanában a leginkább megkedveltünk: Várvölgy településen a Szent Domonkos fogadót.

 

Az étterem valahogy intenzíven felfelé lóg ki a környezetéből, mert a vidék igen erősen elhanyagolt benyomást kelt. Nem tudom, hogy ennek pusztán az egzisztenciális problémák, vagy egyéb emberi körülmények az okozói, ám akkor is meglepetésként hat belépni a vidékiesen elegáns, roppant tiszta, kifejezetten barátságos épületbe.

 

Ma egy óra felé rajtunk kívül senki nem volt, így csöndben, nyugodtan, a kandallóban ropogó tűz melege mellett fogyaszthattuk el igen kellemes ebédünket.

 

Ugyanaz a pincérlány fogadott minket, mint legutóbb, akivel szemben kifogásunk nem nagyon lehet, ámbátor érthetetlen, ha az ételek összeállítására, különlegességére kérdezünk rá, akkor gyakorlatilag semmilyen információval nem tud szolgálni. Sajnos, igen felkapott fővárosi éttermekben is megfigyelhető, hogy a személyzet nem mutat érdeklődést az ételek és italok iránt, így az gasztronómiai élmény eléggé elveszik az első pillanatban, hiszen a hely szentsége kérdőjeleződik meg.

 

Ma mindketten csontlevest kértünk, mely korrekt volt, nem kell róla különösebben szót ejteni, hiszen csak bemelegítette a gyomrot. Ám a legutóbb fogyasztott vad raguleves annál inkább emlékezetünkbe vésődött. A besűrűsödött, igen gazdagon – főleg kaporral – fűszerezett levest leginkább főételként kell elképzelni, mert ha az embernek nagyobb a szeme, mint a szája, akkor könnyen indokolatlanul degeszre eheti magát. Ha mindenáron ki szándékozik próbálni valaki egy főfogást is, akkor ajánlom, csak egy fél adaggal kérjen a remekműből.

 

 

Ma a főétel a hagymás rostélyos volt, mely annyiban különbözött a megszokottól, hogy a gondosan pácolt és megsütött húsra a séf mustáros mártást készítette, és azt hintette meg a sült hagymával. Egyetlen érthetetlen dolog a mélyfagyasztott, bolti hasábburgonya alkalmazása, mely kicsit visszarántott a rideg valóságba.

 

Legutóbb szarvassült vadasan, vackorral, illetve és szarvasragu dödöllével került az asztalra, melyekről akkor sem tudok negatív kritikát megfogalmazni, ha nagyon szeretnék. Egyszerűen tökéletesek voltak.

 

Az étterem desszert kínálata egyszerű, ám kielégítő. Mind a fagylaltok, mind a palacsinták korrektek.

 

 

A felszolgálás nem professzionális, ám figyelmes és kedves. Azt gondolom, ez a legfontosabb. Az étterem árai korrektek, és reálisak, arányosak a hely és a konyha színvonalával. Sőt, nagyvárosi szempontból még kedvezőnek is mondható.

 

Ide mindenképpen ajánlatos ellátogatni! És a végén nem szabad elfelejteni, hogy a kávé minősége kiváló! És számomra ez minősíti igazán az étterem színvonalát!

 

 

 

Don Marcello