július 3rd, 2011

Amikor nem is olyan régen néztem az F1 Adu Dhabi nagydíjat, eszembe jutott, hogy csaknem 8 éve annak, hogy megfordultam én is az Emirátusokban. Hja, akkor még nem létezett formula pálya, a felhőkarcolók még csupán épültek, ám az az arab világ akkor és ott óriási hatást gyakorolt rám.

 

Remélem, hogy hosszabban meg tudom majd írni egyszer, ám bevezetőnek kicsit szeretnék betekintést adni egy olyan sivatagi élményben, mely Afrikában nem érheti az utazót.

 

A Közel-Keleten minden teljesen más. Valahogy maradt még valami presztízs a gyarmati rendszerből, csúnyán és félreérthető módon, a fehér ember még fehér ember. A vendég még vendég, és így tovább. Én, mint európai ember, fogom a pénztárcámat és igénybe veszek egy szolgáltatást, melyet becsülettel kifizetek. A másik oldalon nincsen – van akkor még nem volt – mögöttes szándék, és az arab vendéglátás tényleg elsőrangú volt. Az emirátusok még azzal is kicsit több más arab államoknál, hogy a rengeteg bevándorló vendégmunkás nagyon színesíti a kapcsolatokat. Találkoztam, hosszasan beszélhettem itt indiai „hajóskapitánnyal”, pakisztáni kísérővel, iráni idegenvezetővel, etc. Mind és mind kiváló társaság volt, és még akkor sem kellett meglepődni, ha az ember adott esetben pont a Korán értelmezéséről nyitott vitát valamelyikükkel, már amennyiben az muszlim volt. (Az indiai esetében ez nem kézenfekvő dolog.)

 

A sivatagi eset úgy történt, hogy szerettünk volna megtenni egy kisebb túrát az igazi sivatagban, a homokdűnék között. Az utasítás annyi volt, hogy hívjak fel egy telefonszámot, ahol egy cseh lány jelentkezik, mondjam el az óhajomat, majd az 15 perc múlva megvalósul. Kb. ez így is történt, így a reggeli telefonhívást követően a korai ebéd után már várt is egy iráni fiatalember a recepción azzal a kérdéssel, hogy nem zavar-e, ha két kicsi japánt felveszünk egy másik szállodában. Ismervén a NISSAN terepjáró hatalmasságát, az a két kicsi japán nem is tűnt zavarónak, így a V8-as motor felbőgött, és a két kicsi japánnal a hátsó üléssorban neki is lódultunk olyan 200 km/h sebességgel az autópályának, az omani határ felé.

Amikor megérkeztünk a sivatag széléhez, már több jármű várt minket. A sofőrök leengedték a légnyomást a kerekekből, majd sűrűn elnézést kérve, és széles vigyorral az arcukon nekiestek a dűnéknek. Fel, s le, majd fel és ismét le. Az érzés leírhatatlan, valamit talán visszaad a legendás Paris-Dakar érzésből, már ami a dűnéket illeti.

 

Amikor a gyomrunk már végképp felfordult, akkor áttérhettünk a quadok élvezetére. A vendégek automata váltós, gyengébb gépeket kaptak, ám és kisírtam magamnak egy normál váltós, erősebbet, mellyel olyan 40-50 percet köröztem a dombok között. Volt olyan eset, amikor úgy elkanyarogtam, alig találtam vissza a táborhoz. Ilyen élményben azóta sem volt részem.

(a képen természetesen nem én vagyok, hanem egy HMCS, helyi menő csávó, aki tényleg értett a motorokhoz.)

 

 

A lábaim remegtek a fáradtságtól, leültettek, a kezembe nyomtak egy jéghideg Coca-Cola-t, majd közölték, hogy mindjárt készen van a vacsora. Semmilyen cirkuszt nem csináltak, mint Egyiptomban. Habár volt hastáncos, a zene nem üvöltött, nem volt kötelező tapsolni, nem volt izgő-mozgó animátor. Lassan elcsöndesedett minden, maradt az étel, a sivatag, a tűz és a csillagos ég.

 

A naplemente érdekes volt, mert a fény eltűnésével a homok, a sivatag nem ragyogott, hanem lassan hamuszürkévé vált, és a végén a fekete sötétségbe borult minden.

 

Az ételek nagyszerűek voltak. Az előre elkészített, ám frissen, faszénparázson megsütött arab fogások mindegyikére nem emlékszem, pláne azért, mert ez volt az első olyan utam arab országban, ahol nem az uniformizált szállodai kosztot kellett elfogyasztani.

Nem tudom, manapság mennyire modernizálódott át a gondolkodásmód arrafelé, és kicsit sejtem, nem jó irányba fejlődik az ország, de talán még egyszer visszatérek abba a sivatagba. Talán Oman felől…

Még 2008 őszén jártam hivatalos úton Helsinkiben, melyen több hatás is ért, melyből az egyiket szeretném elfelejteni, azonban a gasztronómiai vonatkozású témák örökké emlékezetesek maradnak.

A Bellevue éttermet akkor fedeztük fel, amikor az utolsó tárgyalásunk is lezajlott, és az egész délutánunk szabaddá vált a másnap, kora reggeli indulásig. Legyalogoltunk egészen a kikötőig, és felmásztunk arra a magaslatra, ahol az ortodox orosz katedrális áll. Magáról a katedrálisról lehet, majd később írok. Nos, az utcán sétálva mindig lesem a kirakatokat és az éttermeket, így egyszer csak azt látom, hogy egy mélyen lévő ablakban egy féltucatnyi igen elegáns úriember, fényesen megterített asztalnál ebédel.

Kívülről első ránézésre nem is utalt semmi arra, hogy itt valami étteremről lehet szó, de csakhamar gondolkodtam, hogy azért ez elég sajátos performance lenne, embereket etetni l’art pour l’art. Az étterembe belépvén azonnal megcsap egy ódon hangulat és némileg feszélyez az elegancia, mely meleg otthonossággal vegyül. Kabátjainkat egy rendes szekrénybe, vállfára tudjuk elhegyezni, majd az elébünk siető – orosz viseletbe öltözött – pincér vezet be minket az étterem legbelsejébe, egy csendes, ám tágas szobába.

A hely eleganciája makulátlan, mégsem hivalkodó. Otthonos, nem feszélyező. Az asztalok terítése elsőrangú, a választék tökéletes, és olyan komoly borlapot helyeztek elébünk, amit csak egy északi, kissé alkoholista országban elvárhat az ember. Ugyanis itt komolyan isznak az emberek. Nem vicc. ennyi bort még soha, sehol nem láttam adott időszak alatt felszolgálni, mint a helyi éttermekben. Kérem, ez más világ, mint amit megszokhattunk. A palackon kívül valahogy kevés inger éri az embert.

Elsőként mindketten borscs levest választottunk, melynek receptje az alábbi:

 

Hozzávalók 4 személyre: 40 dkg cékla, 1 kis fej hagyma, 1 nagy sárgarépa, 1 nagy fehérrépa, 30 dkg fehérkáposzta, 10-12 szál snidling, 30 dkg marhalábszár (leveshús), 50 dkg marhacsont, 1 babérlevél, 2+2 evőkanál olaj, 1 evőkanál cukor, 2 evőkanál paradicsompüré, 2 evőkanál citromlé, 2 dl tejföl, 2 evőkanál liszt

A céklát megmossuk, meghámozzuk, és vékony csíkokra-szeletkékre vágjuk. A hagymát meghámozzuk, finomra aprózzuk. A répaféléket megtisztítjuk, vékony hasábokra vágjuk. A káposztát megmossuk, apróra felkockázzuk, a snidlinget leöblítjük, felaprózzuk.

A húst és a csontot megmossuk, 1,5 l hideg vízben feltesszük főni. Hozzáadjuk a babérlevelet, ízlés szerint sót, néhány szem borsot, és lassú, gyöngyöző forralással puhára főzzük. Felforrósítunk 2 evőkanál olajat, rádobjuk a céklát, hozzáadjuk a cukrot és a paradicsompürét, meghintjük néhány csepp citromlével és egy kevés sóval. Fedő alatt, mérsékelt tűzön, saját levében puhára pároljuk. Egy nagyobb edényben, a maradék 2 evőkanál olajban megfonnyasztjuk a hagymát, hozzáadjuk a répaféléket, néhány percig együtt pirítjuk. Rádobjuk a káposztát, ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, és fedő alatt, lassú tűzön, saját levében puhára pároljuk, végül hozzákeverjük a párolt céklát levével együtt. Kivesszük a húst a levesből, kis kockákra vágjuk. A levest a zöldségekhez szűrjük, felforraljuk. A tejfölt simára keverjük a liszttel, a leveshez adjuk, beletesszük a húst, és jól összeforraljuk, citromlével savanyítjuk. Snidlinggel megszórva, forrón tálaljuk, külön csészében további tejfölt adhatunk mellé.

A leves szerintem tökéletes volt, habár bevallom, eddig soha nem is kóstoltam. A leves alapját képező darált marhahúst leveles tésztába töltötték, és a leves mellé tálalták kísérőnek. Tökéletes volt. A képen látható, hogy még olyan tejfölféleséget (crème fraîche) is adtak mellé, habár tudjuk, hogy térségünkön kívül igazi tejfölt nagyon kevés területen találni. Az itteni kevésbé volt savanykás, ellenben sokkal krémesebb, mint a hazai.

Az étterem nem olcsó, azaz lehet nevezni kifejezetten drágának is, habár itt Helsinkiben minden étterem elég drága. Ugyanis egyáltalán nem találtunk olyan helyet, ahol előnyös áron egyszerű ételeket lehessen fogyasztani. Így tehát az étlapok döntő többsége a marha bélszínnél kezdődik…

A második fogás egy igazi Stroganoff bélszín volt, mivel a választékként megjelenő medve fogásra valahogy nem volt merszem. Azonnal gyerekkorom barna macijai jelentek meg szemem előtt, és a lélek nem vitt rá. A Stroganoff bélszínt Magyarországon úgy készítik, hogy a csíkokra vágott húst párolják, illetve zsírjára sütik, és gombát adnak hozzá, melyet a tejszínes, mustáros, fűszerezett zsiradékkal főznek tovább, majd uborkát adnak hozzá. Nos, itt nem teljesen így készült az étel. Már amennyiben analizálni lehet egy már elkészült ételt, itt úgy történhetett, hogy a felaprózott, előre bepácolt húst fehérborban párolhatták. A gombát valószínűleg teljesen apróra vágták, vagy leturmixolták, mert a végén semmi apró darab nem maradt belőle. A hús erősen fűszeres volt, ám a tejszínnel fényesen krémesre elkevert mártás alig mutatta a mustárt. Az uborkát külön adták hozzá, mint a cékla kockákat is. Remek volt, és teljesen más, mint amit itthon kóstolhattunk. Útitársam bárány saslikot evett valamilyen általam nem ismert módon elkészítve, de nem „másztam bele”, így sokat nem tudok mondani róla, így inkább nem találgatok.

 

 

Az éttermet egyébként még 1917-ben alapította egy észt férfi, aki később – értelemszerűen – finn állampolgárságot szerzett, azonban a generációk váltása során sem tért el az étterem a klasszikus orosz receptektől.

 

Az étterem linkje itt található:

http://www.ravintolaopas.net/bellevue/index.asp?companyID=&lang=en

A leveshez rendhagyó módon, a főfogáshoz tökéletesen illően vörösbort választottunk. Az itallapon számos grúz vörösbort találtunk. Innen választottunk a Teliani Valley egyik cuvée vörösét, mely Cabernet Sauvignon és a számomra ismeretlen Saperavi szőlőfajtából házasítottak. 2006-os évjárat volt, és annyira remek volt, hogy ismételten elgondolkodtam azon, hazai borászaink mire verik magukat annyira. A pincészet honlapja itt érhető el: http://www.telianivalley.com/

 

Egyszóval életem egyik legnagyobb gasztronómiai élményét jelentette a Bellevue, és ha tehetem, még visszatérek ide.

 

 

 

Amennyiben valaki arra szánja az idejét Szicílián, hogy szinte céltalanul barangoljon, annak érdemes Siracusa városától dél felé, a sziget dél-keleti csücske felé autóznia, lehetőség szerint a borzalmas állapotban lévő tengerparti utakon. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Szicília parti útviszonyainál Tunézia hasonszőrű hálózata még egy fokkal jobb is. Tehát csak lassan, és biztosan. A gyorsabban haladóknak inkább ajánlatos az “autópálya” Noto felé, majd onnan kell letérni Marzamemi és Pacino felé. Mi is az utóbbi városka miatt haladtunk arra, mivel csak kíváncsi az ember, hogy egy ilyen nevű településen vajon mi is lehet. Megnyugtatok mindenkit: semmi.

 

 

Ám Marzamemi érdekes téma. Ha azt leszámítjuk, hogy a falunak “látképe” nincsen, és semmi, de semmi nem utal arra, hogy a halászbárkák kikötője és attól nem messze eső terecske milyen festői látványt nyújt, akkor talán mindenki tovább is áll. Mi is így voltunk vele, ám már délután 3 óra felé járt, és roppant éhesek voltunk. Tudni kell, hogy pont ez az időpont a megfelelő pillanat arra, hogy az olaszok bezárják az éttermeket és este 6-ig pihengessenek. Próba szerencse…

A parti út egyáltalán nem festői házsora mellett eltekintve láthatóvá vált, hogy a halászbárkák mellett néhány “nem odaillő” jármű parkol, így mi is lekanyarodtunk a csónakok felé, majd leparkoltunk. Az első furcsa jármű egy Bentley volt, majd egy Mercedes CLS. Gondoltam, ha a nem a halászat ilyen jövedelmező, akkor a járművek tulajdonosai vagy esznek, vagy bűnöznek. Az utóbbit erősítette kicsit a televízióban futó krimisorozat egyik epizódja, ahol Salvo Montalbano felügyelő egy homlokon lőtt bűnözőt talált a főtér bejáratát jelentő utcácskában. Konkrétan a hely az alábbi:

 

 

Nos, a terecske erősen emlékeztetett Torcello vagy Burano egyes helyszíneire. Az épületek réges-régi raktárépületek lehettek, illetve néhány módosabb ház, melynek csak a kőfal kerítését láthattuk, ám a kapun benézve elénk tárulhat egy árnyékosabb, ám igen virágos belső udvar.

 

A téren 2-3 étterem található, melyek közül csak a Taverna La Cialoma volt nyitva, mivel érezhetően azon úriemberek és hölgyek ültek az asztalnál, akikhez illettek a hátrahagyott járművek. Erre tekintettel kissé félve foglaltunk helyet.

 

A taverna érdekes hely. Egyrészről borzalmasan drága, ám erre csak akkor döbben rá az ember, amikor fizet. In medias res közzéteszem, hogy egy paradicsomsaláta (apró koktél-, avagy szilva paradicsomból) 5.-EUR, a friss tonhal van vagy 25.-EUR, csak úgy pőrén. Mondjuk, nekem ízlett, de akkor is mellbevágó kicsit a tétel. Ezzel szemben kifejezetten ízlett a citrusokkal ízesített ricotta. Az általunk választott bor ára viszonylag korrekt volt, és el kell gondolkodni azon, hogy a csaknem 2 deci tökéletes fehérbor árát (3-4.-EUR) vajon miért éri el egy magyar étterem középkategóriás fehérbora. A honi ételárak mellett a borok kifejezetten drágák, míg külföldön nem nyílik ennyire az olló, és érthetően magasabb a borfogyasztás volumene, magasabb a kultúrája.

 

 

A rekkenő hőséget (szeptember közepe) csak kalapban és napszemüvegben lehetett elviselni, így legalább nem látták a szememen, hogy a 85.-EUR összegű számla láttán nem a napsütéstől lábadt könnybe. Tegyük hozzá, hogy az étlapon -mely kézzel írott, romantikus merített papír volt – minden ár feltüntetésre került. Nem csaptak be, csak a hely volt kissé túlárazott, annak ellenére, hogy a Michelin Giude 2010-es ajánlásában szerepelt. (ezt csak utólag vettük észre)

A tálalás több, mint érdekes, a színes poharak, a tányérok látványosak, a helyhez illőek. Külön meg kell említenem a helyben sütött olívás kenyeret, melyet egyszerűen nem lehet elfelejteni, ám azt is hozzá kell tenni, Szicílián szinte mindenhol tökéletesen a házi sütésű péksütemények, kenyerek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Itália manapság roppant drága lett, és az árak a realitásoktól és a zsebektől teljesen elszakadni látszik. A csökkenő turizmust áremelésekkel – mintegy magyar módszerrel – próbálják kompenzálni. Tegyük hozzá, hogy a kiszolgáló személyzet java román származású, modern kori rabszolga, minden képzettség és affinitás nélkül. Ahogy azonban a turisták által látogatott részeket a hátunk mögött hagyjuk, minden visszatér a normál kerékcsapásba, és szerethető, élvezhető marad minden. Erre is lesz példa még utazási beszámolóim során.

 

A meleg illusztrálására egy helyi polgár viselkedését kívánom tanulmányként megidézni. Azt gondolom, csak az úri jólneveltség tartott vissza, hogy én is leheveredjek…

A cím olvasatán azonnal két dolog juthat az eszünkbe. Ma már tilos cuvée néven bort forgalomba hozni, így a francia megjelölést felváltotta a “házasítás”. Habár ismerem az Unió ide tartozó előírásait, akkor sem nagyon értem a miértjét.  A másik dolog az, hogy 1997-ben még erősen népszerű dolognak tűnt a barrique eljárás hangsúlyozása. Manapság erről is leszokott mindenki. Ráadásul a ma már 14 éves borban a erős “fásítás” vissza is üt.

 

A bor még valamikor 1999-2000 fordulóján került a birtokomba, és némi kalandot követően egy évtizedig érintetlenül feküdt egy nem boros-, ám konkrét pincében, hogy egy évvel ezelőtt méltó helyét elfoglalja.

Hónapokkal ezelőtt bontottunk öcsémmel egy 1995-ös Bikavért, mely hibátlannak minősült, és igazi élményt jelentett, ám ez nem jelentette azt, hogy az anno sokkal nagyobbra értékelt házasítást ne félve nyissam ki. Kezdjük ott, hogy a parafadugó az óvatos kiemelés közben is kettétörött. Szerencsére felfolyást nem tapasztaltam, a dugó rendesen zárt.

Az italt dekantáltam, ám meg kell mondjam, igen rossz illatok törtek elő, így nem sok kedvem volt megkóstolni a bort. Úgy 2 óra elteltével a legkellemetlenebb szagok távoztak, ám visszamaradt egy kifejezetten öreg borokra jellemző fáradt illat. Érdekes módon az ízben nem köszönt vissza ez, és meg kell jegyeznem, hogy a Kékfrankos jellegzetessége rendesen eluralkodni látszik a boron. Este egy pohárral fogyasztottam el a palackból, majd visszaöntöttem az üvegbe, és lezártam.

 

Ma ebéd után vettem elő ismét a bort, és meglepődve tapasztaltam, hogy a tegnapi fáradt illat sokat gyengült, átadta a helyét a valós értékeknek. Tagadhatatlan, hogy a bor a fáradás jegyeit hordozza magán, ám nem értékek nélkül. Sajnos ritka alkalom az, amikor egy 14 éves magyar bort kóstolhatok, így kevés az összehasonlítási alapom. azt azonban kénytelen vagyok leszögezni, hogy egy hasonló korú – és értékű – francia vagy olasz bor bizony sokkal jobban tartja magát, megkockáztatom, még egyáltalán nem fáradt.

 

Ennél a bornál konkrétan emlékszem, hogy frissen igen jól állt neki a barrique, ám ennyi idő elteltével az a véleményem, hogy élvezhetőbb lenne ma, ha anno erre nem divatból játszottak volna rá. Ugyanis az az ízvilág, mely a fából értékként jelent meg, az negatív irányba fordult vissza, és az elegancia helyét tolakodó, egyáltalán nem kellemes jellemzők vették át. A másik észrevételem az, hogy – az egyébként dicsérni valóan letompult tanninok mellett – némi paprikás, borsos íz tört elő, mely már kicsit kibillent az egyensúlyból. A nálam okosabb, gyakorlottabb borfogyasztók talán magyarázatát tudják adni a jelenségnek, ám én csak arra gyanakodhatom, hogy a szőlő természetes fejlődésének köszönhető az íz eképpen történő változása. Mivel borhibát nem találok benne, azt kell mondjam, ez a bor ilyen lett 14 év alatt.

 

Pozitívumként kell azonban megjegyezni, hogy a fajtajelleg nem tűnt el a borból, és ez engem örömmel tölt el. Dr. Pók Tamás borainál mindig azonosítani lehetett a szőlőt, soha nem mosódott egybe a házasítás, és nagy biztonsággal lehetett megállapítani kóstolás során az alkotórészeket. Az egyáltalán nem fáradt szín mellett tehát maradt egy tüzes egri bor, melyet nem lehet lágynak jellemezni. Határozott gerincű, a csúcspontján már túljutó borról van szó, melyet alapos szellőztetést követően élvezettel lehet elfogyasztani.

 

Szerencsre még találtam egy másik palackkal, így remélem, öcsém társaságában alaposabb vizsgálatnak vethetjük alá ezt a régi tételt.