Archive for december, 2011

A sors úgy hozta, hogy lett időm arra, hogy a Radisson SAS Béke Hotel Oliva éttermében, vagyis annak keretein belül a Zsolnay Kávézó sarkában fogyaszthattam el nagyon késői ebédemet, mely tulajdonképpen egy korrekt vacsorának is beillett.

 

Elsőként kértem egy olasz zöldséglevest töltött tortellinivel és parmezán sajttal, mely szokatlan volt számomra, hiszen sem itthon, sem máshol nem találkoztam még a zöldségek e fajta párosításával, és elkészítési módjával. Saját levesem még zöldségekből készítetten is nehezebb, fűszeresebb, míg e variáció megőrizvén a zöldségek eredeti ízét maradt meg olyannak, amelyet akár a legmelegebb napokon is szívesen fogyaszt az ember. Friss, üde fogás volt. Tökéletes előkészítése a következő fogásnak, mely

 

rozéra sütött kacsamell filé volt, fahéjas káposztával és füstölt sajtos burgonyapürével, illetve gyöngyhagymás karamellen sült mártással. Először is nézzük azt a káposztát. Talán nem mindenki tudja, de a fahéj, melyet az arab konyha is előszeretettel használ, nem csupán remek fűszer, de akár dinnyére szórva, akár húsokkal együtt sütve, végül káposzta dinsztelésénél bizony megkönnyíti az emésztést, ugyanis a zöldség-gyümölcs lebomlása másképpen megy végbe. Hogy is mondjam, az ember nem fúvódik fel tőle. Nem mindegy. Ráadásul tényleg finom, nem kell tőle idegenkedni.

 

Maga a kacsa szépen megsütött, omlós darab volt, mely önmagában csak addig tűnik természetesnek, ameddig valaki nem kezd el otthon maga szenvedni a mell megsütésével. Korántsem annyira könnyű a húst előkészíteni és sütni. A gyöngyhagyma harmonizált a káposztával és a mártással, teljesen rendben volt az étel.

 

Ha már csak egy lépésre voltunk a Zsolnay Kávéháztól, akkor bele kellett vágni egy süteménybe is. A legfinomabb étcsokoládéval bevont piskóta két részből állt. Legalul egy sűrűbb, kakaós tészta volt. Erre tették középen a körtét, melyet egy világosabb piskóta réteg ölel körül. A körte mellett még volt benne valami különleges gyümölcs talán, de nem volt kedvem elemezgetni. A kis torta nagyon könnyed volt, egyáltalán nem émelyítő, ami sok cukrászat félreértelmezett hitvallása.

 

A végére egy normál kávé maradt, no nem egy olaszos ristretto, hanem egy becsületes magyar presszó kávé, a hozzá nagyon illő Zsolnay készlettel. Amikor az ember évtizedeken keresztül issza már a kávékat, akkor egy idő után valahogy nagyon nem mindegy, hogy miből issza. Lehet, hogy én gondolom csak így, de kedvelem a tényleg szép készleteket. Itt nem a Zsolnay, mint márka az érdekes, hanem az igényesség.

 

A számla budapesti mércén mérve bőven elfogadható volt, de belátom, rettentő módon teleettem magamat. A szemem nagyobb volt, mint a szám.

 

Úgy néz ki, többször fogok visszatérni az étteremben, így az első látogatás kellemes felvezetése lehet egy gasztronómiai kalandnak.

Valamelyik este úgy alakult, hogy fent kellett aludni Budapesten, így este hat körül kéz a kézben látogattam vissza párommal az Egyetem tér környékére, ahol 5 évet lecövekeltünk a padokban, előadókban. Úgy 5 éve eleve alig járkálunk a városban, de ennél sokkal több idő telt el azóta, hogy errefelé sétálgassunk.

 

Mivel szállásunk éppen a Hotel Palazzo Zichy volt, a Lőrinc Pap térről indultunk el a Kálvin tér felé. Megdöbbentem, mennyire hangulatos átalakuláson ment át a kerület ezen része, és habár az este jótékonyan eltakarja a kivetnivaló részleteket, olyan érzésem támadt, mintha egy nyugati városkában andalogtam volna. Egyértelmű, hogy a város e része előnyére változott, a rengeteg kávéház, étterem borozó pedig tényleg a szívem csücske.

 

A Kálvin teret életemben először keresztezhettem zebrán, így kirakatokat nézegetve jutottunk el az ELTE épületéig. Tulajdonképpen egy olyan helyet kerestünk, ahol megihatunk egy kávét, esetleg egy jó bort, beszélgethetünk, és felidézhetjük egyetemi éveinket.

 

Az Egyetem tér 4. sz. alatt azonban leragadtunk, mert a Café Alibi ablakain bepillantva valami olyan melegség áradt a berendezésből, a fényekből, hogy mágnesként vonzottak be. Persze, nekem, mint újszülöttnek minden étterem új, amit nem jártam be, de mégis megdöbbentem, hogy már 10 éve nyitva a kávéház, és még csak nem is hallottam róla. Hja, vidéki élet…

 

Belépést követően a manapság oly kedvelt franciás-olaszos „kis-éttermes”, kávéházas hangulat tárult elénk. A hosszúkásan elnyúlt vendégtér miatt az asztalok szeparáltan álltak, nem lógnak a vendégek egymás szájába, habár az asztalok és székek közelsége furcsa, bizsergető hangulatot áraszt. Ez mi másban nyilvánulhat meg, hogy a mellettünk ülő francia pár jó étvágyat kívánt nekünk a főételhez, vagy az italok felszolgálását követően egymás egészségére emeltük poharainkat. Igen, van még olyan kultúrkör, ahol ez nem tolakodás, hanem természetes és őszinte gesztus. De térjünk vissza az ajtóba, ahol körbenéztünk…

 

Olyan asztalt választottunk, mely közel esik a pulthoz, és vaksi szememmel is jól olvashattam a cirkalmas betűkkel falra kanyarított, decire kimért borok sorait. Fő szempont! A kabátokat kényelmesen felakaszthattuk az ablakmélyedéseknél kialakított fogasokra és még a női táskának is kellemes helye volt.

 

Az asztalok és székek magassága pontos volt, és ha azt hinné valaki, hogy ez nem is lehet kérdéses, az téved, ugyanis az éttermek nagy részének fogalma sincsen arról, hogy nem zsiráfoknak, vagy aligátoroknak nyitják meg a helyet, hanem XXI. századi embereknek. Mivel soha nem jártunk itt, szemeinket legeltettük körbe, és egymáson nevettünk, hogy ha 1994 előtt ilyenek lettek volna, akkor soha nem jártunk volna előadásokra.

 

Indulásként kértünk egy-egy nagy palack vizet, mert szomjasan nem lehet gondolkodni. Közben erősen elgondolkodtunk azon a nem csekély részleten, hogy a belépéskor egy kávépörkölő mellett haladtunk el, tehát a Pavlovi reflex beindult és kértünk két presszót. A frissen őrölt kávé illata betöltötte azonnal a teret, a lefőzés zaja, illatai tovább fokozták vágyunkat. A kávé tökéletes volt. Kovács Antal a Curiában esküszik saját keverésére, melyhez képest ez egy csokoládésabb, krémesebb, mélyebb karakterű volt. Cukor, tej nem való bele. Tökéletes volt!

 

Ahogy kortyolgattuk a kávét, és nézegettük az étlapot – melyen egyébként nem sok étel van – kikértem egy pohár Szt. Andrea Napbort. Azt a bort, melyre nem tudok mást mondani, hogy van benne egy nagy adag Chardonnay, és még nagyon sok minden. Alig fér ki a címkére. Ám a furcsa összetétel ellenére az egyik legszebb bor, amit ittam mostanában. Eleganciája nagyon közel áll azon burgundi fehérekhez, melyekből öcsém mutatott pont egy évvel ezelőtt néhány példányt.

 

Mire lecsúszott az utolsó korty is, rájöttünk, hogy párom egy Nizzai Salátát kér tonhallal, zöldbabbal és főtt tojással, míg én – megesküdvén, hogy adok belőle – egy olyan borjúszűzet választottam, melyet friss spenóttal és sütőtökös rizottóval körítettek. Amíg készültek az ételek, párom – szigorúan csak a vashiánya miatt – egy Bolyki Bikavért választott, míg én egy Sauska Cuvée 13-at.

 

Mivel vettem már részt Bolyki borvacsorán, nem csupán a borász közvetlen, humoros, őszinte személyisége nyűgözött le, hanem borainak általános minősége is. A Bikavér olyan bor, mely a régi, ’90-es évek általam legszebbnek tartott Bikavéreit idézi fel. Egyszerűen nem lehet melléfogni. Sauska borát még nem ittam, és bevallom, egyáltalán nem ittam Sauska bort. Előítéletem nem volt, nem is lehetett, így elmondhatom, hogy egy harmonikus, elegáns, simán iható borral találkoztam. Majd egyszer kielemzem.

 

Az ételem igazán csemege volt. A szűz közepe éppen nem volt véres, ahogy illik, a kés alatt szinte omlott. A spenót érdekes volt, mert a friss levelek közül sokat meghagytak majdnem nyersen, és a közepébe tálalták a krémesebbre párolt részt. Zsenge fűszeressége nem csak a borhoz ment, hanem a húshoz is. De a telitalálat a sütőtökös rizottó volt. A tökből csak annyit használtak fel, mely színezte a rizst, és mellette visszafogott ízt kölcsönzött. Én egyébként nem szeretem a sütőtököt – ezt leírtam már sokszor – de ha valaki elegánsan adagolja, akkor élvezem. A rizottó egyébként nem volt az a tocsogó fajta, melyet a mediterrán térségben fetisizálnak, ennek volt állaga, élménye. Ám gyorsan bocsánatot kérek azoktól, akik „nedvesen-levesesen” szeretik.

 

A salátából én nem kaptam, de állítólag jó volt, ám a jutalékot le kellett adnom páromnak, aki esküdött, hogy az ő bora sokkal jobb, mint az enyém!

 

Amikor már majdnem befejeztem a vacsorát, a hűtőpultba kitették a teljesen friss creme brulée-t. Nem hittem a szememnek! Ki is kértem, melyhez a főúr párosított egy félédes tokaji furmintot a Göncöl Pincészettől. Jó párosítás volt.

 

A vacsora végeztével a hedonizmus ára nem volt 10.000.-Ft, ráadásul a főúr kifelé megajándékozott egy zacskó kávéval, melyet nagy becsben tartok!

 

A Café Alibi az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetését hozta, hiszen az ételek minősége kifogástalan volt, és mellette a borválaszték ára, jó összeállítása is megnyerő. Sajnos egyetlen felvételt sem készítettem, mert szándékosan mindent otthon hagytam, de remélem, csak a betűk sora is beindítja az olvasók fantáziáját!

Jogász lévén, a Curia szó hallatán legelőször a legmagasabb bírói fórum jut eszembe. A mai, vagy talán tegnapi Legfelsőbb Bíróság.

 

A Curia szónak számomra csak akkor lenne igazságszolgáltatási értelemben jelentősége, ha a Curia épületében nem a gatya múzeum (néprajzi Múzeum) terpeszkedne, hanem maga Justitia, de ez keveseknek jutott az eszébe, és a kurzus hiába áhítozik az antik bírósági szóhasználatra, a minőség nem hogy emelkedne, hanem csökken. Ugyanis a minőség mennyiségbe csap át, és a marxista demagógia utoléri azt a témakört is, melyre egyáltalán nem gondolnánk.

 

Mindenesetre az utca névadása a Bach rendszer bukásának köszönhető, hiszen az 1861-es ún. Országbírói Értekezlet változatlanul hagyva állította vissza a rendi Curia szervezetét, amely így kezdhette újra Pesten, a Barátok piacán állott épületben 1861. április 3-án ítélkezését. A Budapest, V. kerület, Curia utca elnevezése ennek állított emléket. (forrás: www.lb.hu)

 

Minthogy tehát egyfajta „Curia” kiesett, másodjára – a fentieken túlmenően – maga a Curia utca jut az eszembe, de annak történelme annyira gyengén feltérképezett, hogy a Régi boltok krónikája c. könyvön kívül talán alig van mű, mely kereskedelmi történetével foglalkozik.

 

Ha nem hát nem, de mégis akadt olyan vállalkozó kedvű szakember, aki be kívánja lopni magát egy majdan írandó kereskedelmi történelembe, hiszen a Veres Pálné utca és a Curia utca sarkán nyitott egy bisztrót, mely pesti bisztró, nem párizsi utánérzés.

 

Számomra a hely mindenképpen Kovács Antal sommelier nevéhez fűződik, akit még 10-12 évvel ezelőtt ismertem meg a Gundel étterem révén. Nagyon sokáig nem találkoztam vele, így nagy örömmel élveztem a facebook azon kevés áldását, mely szerint egyáltalán tudomást szerezhettem a vendéglő megnyitásáról.

 

Miután Budapesten évek óta csak vendég vagyok, beletelt kis időbe, mire időt szakítottam, parkolóhelyet kerestem, és benyitottam az ajtón.

 

A tényleg franciás stílusú üvegportál látni engedi a fekete-fehér sakktáblamintás padlózatot, és a kávéház stílusú bútorzatot, és a hófehér fa falburkolatot. Az csak kicsit később tűnik fel, hogy a fehér kontrasztjaként tetszetős, fekete-arany mintás tapéta oldja a feszültséget. A fehér faburkolatot rendre tükrök törik meg, így a vendégben egyszerre nagyon sok érzelem tolakodik elő: először is, ez egy nagyon tiszta hely. Másodjára, az a tervező, aki megálmodta a berendezést, más nagy valószínűség szerint látott klasszikus vendéglőt, bisztrót, és még csak véletlenül sem akart valami roppant népszerű dizájnt alkalmazni, mely trendiség nagyon hamar rendszeresen visszaüt. Harmadjára pedig, vélhetően a vendéglőbe embereket, vendégeket is képzelt, akik a fekete-fehér monotóniát majd színekkel töltik fel.

 

Így tehát az a sajátos kép állt elő, hogy amennyiben a vendéglő üres, kicsit kórházszerűen pedáns és rideg minden, ám abban a pillanatban, amikor benyitnak a vendégek, maga a ridegség felenyhül és megannyi színnel, érzelemmel vegyül a tér. Így tehát azt mondom, lelke van a helynek!

 

A bejárat szintjén jobb kézre klasszikus „kirakati” asztalok sorakoznak, balra pedig a pult, melyhez akár egy kávéra is oda lehet ülni, csak olyan franciásan, portugálosan. Merthogy a pultnál megivott kávé hangulata nem csak francia, de annál inkább portugál, hogy csak hivatkozzam lisszaboni kávés élményeimre. A bejárattal szembe egy lépcsősor vezet fel egy nagy terembe, ahol klasszikus asztaloknál foglalhatunk helyet. Nincsenek bokszok, alig lehet elszeparálódni, de talán ez is a cél. A kellemes félhomályokat hagyjuk meg a presszóknak, melyek már nincsenek is, kiirtotta a rendszerváltás még a gondolatát is. Majd a terem mögött egy még nagyobb tér következik, mely ideális helye a rendezvényeknek. Egyébként innen nyílik a toalett, mely kicsit ódivatú, ám felettébb tiszta.

 

Antival arról beszéltünk egy alkalommal, hogy kellenek-e virágok a vendéglőbe vagy, sem. A disputa eldöntetlen, mert mellette és ellene is tengernyi érvet lehet felhozni. Ám hagyjuk a külcsínt, és nézzük meg a belbecst.

 

A vendéglő út tűnt fel nekem, hogy kellemes déli menüt ajánlott, és a válság kellős közepén talán csak azon emberek engedhetik meg maguknak a napi rendszerességgel elköltött 20.30.000.-Ft-os éttermi számlákat, akik a végén lízingelt magánrepülőgéppel kívánnak menekülni a vámnyomozók elől. Vagy esetleg azok, akik kitalálták a deviza alapú lakossági kölcsönök rendszerét. Mivel egyik körbe sem tartozom, ár-érzékeny lettem, de leginkább kényes vagyok a gyomromra. Végigettem a fél világot és keresztbe kasul kis hazánkat, így egy idő után rájöttem arra, a napi menü nem kell, hogy jobb legyen, mint a legjobb házi koszt – már akinek van olyan édesanyja, aki rászoktatta gyermekét a rendes ételekre, és egyáltalán volt valaki élménye a házi kosztról.

 

Az ilyet egyre nehezebb megtalálni, hiszen a budapesti éttermek nagy része még mindig ott tart, hogy majd jön a vendég és pezsgővel nyit, argentin marhával folytatja, majd konyakkal zár. Akik rájöttek, hogy a bankárvilágnak vége, azok – nem igazán a turisták kedvéért – megnyitották délben éttermüket, és olyan 1.000 – 1.500.-Ft közötti áron egészen kellemes minőségű ebédet varázsoltak az asztalokra. Az évek alatt lassan elharapódzó gyakorlat vidékre is átterjedt, így nem meglepő, hogy a jobb helyeken gyakorlatilag sorba kell állni az asztalért, vagy eleve foglalni kell.

 

Kovács Antiék ezzel az alapgondolattal nyitottak, így a facebook oldalukon már délelőtt 10-kor nyeltem a nyálamat, mit visznek színre az adott nap. Ez pláne akkor érdekes, amikor olyan 300 km-re vagyok a Curia vendéglőtől.

 

Tehát addig fűtött a kíváncsiság, míg pesti vendégszerepléseim során az ebédet a Curia-ban terveztem elkölteni, és nem hiába. Én általában élek a 3 fogás adta lehetőséggel, ám párom gyakran mellőzi a desszertet. Akár legyen saláta, vagy leves, azok tényleg a legjobb alapanyagokból készülnek, élvezetesek, ám nem túl nagy az adag. Olyan kellemes. Ugyanis jó lenne leszokni arról, hogy az a jó, ami sok. Ha az ember a rendkívül sok ülőmunka mellett valahogy tartani akarja a formáját, akkor bizony érdemes visszább venni az adagokat. És hiszem, hogy a kulturált, egészséges étkezés kapcsán a vendéglőknek utat kell mutatni. egy 1.500.-Ft-os menü nem olyan nagyon nagy összeg, melyet nem engedhet meg magának az a valaki, akinek igénye van a jóra és a leghelyesebb értelemben vett polgári életmódra. Kérdés, hogy a pesti lakosságnak mire van igénye? Mert a külföldieknek valami egészen másra, de ez egy másik kérdés. Hadd mondjak csak annyit, hogy a Budapestre látogató célturisták minősége borzalmas…

 

A főfogások kapcsán rendre olyan étkeket kreál a séf – akit eddig még nem volt módomban megismerni – mely akár a családi asztalra is kerülhet. Csak azért mégis egy kicsit jobb az alapanyag, mint a szupermarketekben elkérhetőé, és egy kicsit – basszus, nem is kicsit, nagyon – jobb és változatosabb a fűszerezés. Mondhatni tükröt állít a koca-séfek elé a napi menü is, és akit nem inspirál arra, hogy odahaza és szebbet-jobbat főzzön, az hazudik, vagy köze nincsen az ízekhez.

 

A desszertek mindig változatosak. Kezdve a madártejtől a creme brulée-n keresztül a pénteki meggyes-mákos rétesig. És így jutunk el a lényegig, addig a pontig, mely rendre tönkreteszi a jobb éttermek összképét is: a kávé! Nos, Kovács Antal beszerzett egy pörkölőt, majd sokáig vacakolt a kávékeverék receptúrájával, és a végeredmény egy nem mindennapos, remek kávé lett. A lényeg a kávépörkölés frissessége. Hja, én elkényeztetett polgár vagyok, hiszen a balatonfüredi Karolina tulajdonosa is frissen pörköli a kávét, így tudom, mi a jó.

 

A Curia gyakorlatilag családi vállalkozás, de az összetételre mindenki jöjjön rá saját maga. A főúr maga Kovács Antal. Aki megtestesíti azt a pincér stílust, ami lassan már Bécsből is kiveszik. Tökéletesen érti, mi a módja annak, a vendég vendégnek érezze magát. Mert ez nagyon fontos! A személyzet többi tagjáról is csak jót tudok mondani, de a jellemzést még visszatartom, mert egy adandó alkalommal írok egy hosszabbat a stílusról. És ez a gondolat pénteken jutott eszembe. Meg is valósítom.

 

Összességében tehát a Curia vendéglő egy remek hely, melyet kevesen fedeztek fel még. Én nem a bor iránti elkötelezettségüket szeretném kiemelni, hanem a vendéglőét, a vendéglátásét. Ugyanis a „boros körök” eléggé zárt társaságot jelentelen. Mindenki mindenkit ismer. Még a vendégek is. De a cél nem az, hogy csak a borról lehessen beszélgetni, hanem az, hogy délben benyissunk az ajtón, leüljünk az asztalhoz, és kihozzák a szokásosat. A Szokásosat! És aki tudja, mit jelent ez a szó, annak a helye a Curiában lehet!

Idén tavasszal ismét volt szerencsém ellátogatni Liverpoolba, mely utamon elkísért édesapám is. Az ügy ott kezdődött, hogy péntek késő délután már Budapesten voltam, hiszen szombat hajnalban indult a repülő németországi átszállással Manchester városába, ahonnan egy könnyed buszozás csak Liverpool. Mivel az utóbbi időben a fapados járatok mindenütt otthagytak, és állandó pereskedést okoztak, úgy döntöttünk, hogy a Luftwaffe – bocsánat – Lufthansa járatával utazunk. A németek óramű pontossággal közlekednek, makulátlan a tisztaság és a rend, csak annyi a különbség, hogy itt nem „kérem, adja oda az üres poharát”, hanem „adja át az üres poharat” a felkérés, amikor az étkezés után leszednek. Ez elmegy…

 

Tehát Vida Péter borvacsoráját valamikor hajnali 2-kor fejeztük be, és 3-kor már kelni is kellett, mert kiállt értem az autó. A kifejezetten nyugodt utazást követően pont délben foglaltuk el a szállásunkat Liverpool belvárosában, és sorra bejártuk a jobbnál jobb, illetve szakadtabbnál szakadtabb kocsmákat. Először jött a Flanagan’s Apple Pub, majd a The Grapes, és így tovább. Bevallom, délután megpihentünk egy kicsit, hogy este még inkább elemünkben legyünk.

 

Kihagyok most vagy fél tucat kocsmát, melyekbe kötelező volt betérni, és csak egyről kívánok beszélni, a The Liffey-ről, melyben életem legjobb kocsmai koncertjét élvezhettem.

 

Az ír kocsma nem a legszebb, talán nem is a legjobb, de kétség kívül a legnagyszerűbb hangulatot árasztja koncert közben. Két jó 50-es srác tolta a zenét, a rock and rollt. A hely közönsége a 14 éves csitritől a 74 éves madámig igen vegyes. Úgy láttam, itt is van törzsközönség, és itt is igen nehezen értik meg, hogy miért fél pint sörökkel fordulok a pulttól. Csak idézni szeretném egy másik hely pultosának „félreértését”: ha ’half pint’ a kérés, akkor ő ’five pints’ értelmet bír, és úgy is adja ki, mert utóbbinak van valami értelme…

 

Mi a színpadhoz közel ültünk le, mert ott eleinte nyugalom honolt, és jó volt relatív „csöndben” beszélgetni egy kicsit. Amikor behangolt a duó, akkor a közönség is letelepedett, de még így is szellős volt a hely. A két srác rendkívül jól énekelt, és hangszereinek is mestere volt. A hangulat magával ragadó volt, így csakhamar tucatnyi hölgy, és lány táncolt a porondon hihetetlen kosztümökben és intenzitással. A platform tűsarkú cipők és kombiné-szerű kisestélyik már megszokottak a magyar szemnek, de azért az mégis sokkolta aput, amikor egy farmotoros Ikarusz méretű színes bőrű hölgy felkérte táncolni. ez volt az a pillanat, amikor udvarias visszautasítást követően mégis kért egy teljes pint Guinnesst.

Úgy másfél órát élveztük a söröket és a zenét, majd éjfél felé – 12 órás szilid kocsmázást követően – hazatértünk pihenni, hogy fittek legyünk a másnapi meccsen – nézőként…

 

Újra egy olyan bor került a poharamba, ahol az ital jellemzőit nagyban befolyásolja a borász felé érzett szimpátiám. A Gradowski Pincészet boraiból egyet sem volt kóstolni, ám Nagy Gábort már vagy 2 éve ismerem, és kellemes visszafogottsága megragadott. Valamelyik nap összefutottam vele, így a csomagtartóban landolt egy olyan bor, melyet kifejezetten alkalmi borozgatáshoz kértem és kaptam. Ugyanis sok nagy vörösbort pont azért nem nyitok ki, mert 3-4 korty után tökéletesen eltelek tőle, így lerakom a poharat. Sokszor eszembe jut, hogy sörözni jobb dolog…

 

Tehát a 2009-es Hedonist (Cabernet Franc & Merlot házasítás) volt arra hivatott, hogy szombat délutáni lazításunkhoz hangulatot adjon. A palack a felbontást követően, és vagy még egy jó álló napig meglehetősen likőrös jelleget mutatott. A meggy illata és íze annyira jellemző, hogy egy az egyben a portugál ginja (ginjinha) jutott eszembe róla. Azzal együtt, hogy a likőrösség itt engem nem is kicsit bezavart, míg páromat kifejezetten meghódította. Idézem: „miért kellene minden vörösbornak fanyarnak lennie?” Nem tudom, hogy mennyi visszamaradott cukrot tartalmaz a bor, de kétség kívül itatja magát.

 

A bor színe kifejezetten friss, lilás, tükrös, roppant tiszta. A pohárban visszamaradt bor erősen megfesti az üveget is. Az egy napi szellőzést követően a likőrös illat tovaszállt, és a Franc veszi át a dominanciát illatban és ízben is. Mellette a Merlot bársonyossága háttérben marad és a Cabernet fanyarságát tompítja.

 

A Hedonist egy jó bor, de még így is elég erőteljes ahhoz, hogy csak úgy magában, bármilyen kísérő nélkül – például sajtok – megigyak belőle egy teljes üveggel. A likőrössége azonban páratlanul tökéletessé teheti olyan húsok (vadak) kísérőjeként, mely során gyümölcsöket használunk fel körítésnek, díszítésnek, pikantériája miatt.