A kezembe akadt egy 2005 augusztusi írásom, mely anno megjelent egy korábbi blogomban, és igyekszem ezeket a cikkeket kissé felfrissítve újra közzétenni. Ugyanis a bejegyzés tárgyát képező palack még csaknem tele…

“Amikor hazaértünk Bécsből, és magunk mögött hagytuk az esőt és a ködlámpás autósokat, felbontottam egyik féltve őrzött whiskys palackomat. Egy 15 éves Glenlivet lett az áldozat. Megvallom, nyáron nem tudok whiskyt inni, ahhoz túl meleg van. Nos, péntek este nem volt meleg, sőt…”

Az eltelt csaknem 6 és fél alatt e tekintetben semmi nem változott. A legkisebb esőre is felkapcsolják a sofőrök elől és hátul ködlámpáikat, mintha soha nem jártak volna KRESZ tanfolyamra. Érdekes módon ez szinte csak a kelet-európai és magyar autósokra igaz, a német ajkúak kiérzik az eső és a köd közötti különbséget.

A Glenlivet egyébként szerény gyűjteményem egyik megalapozó példánya, melyet vagy 8 éve vettem Jordániában, a repülőtéren. A 15 éves, 1 literes verzió egyébként azóta is a reptéri boltok egyik standard képviselője, és nincs is ok arra, hogy ezen a gyártó és a kereskedők változtassanak, mert remek ital.

“A szokásos elegáns dobozban külön papírba csomagoltan rejtőzködött a zöld palack. A kapszulát eltávolítottam, majd kihúztam a dugót. A parafa dugót megszagolva már érezni lehetett az ital eleganciáját. Töltés után előbb tisztán kortyoltunk belőle egyet. Magamba szívtam illatát, végiggördítettem egy kortyot a nyelvemen és vártam a hatását. Mielőtt azonban mesélnék magáról az italról, néhány szót hagy ejtsek a szeszfőzde történetéről.”

A selyempapír még létezik, jól esik ki- és visszacsomagolni a palackot, hiszen a kóstolás nem az alkoholról szól, hanem egyrészről a szertartásról, másfelől az 1-2 cent illatának és ízének maradéktalan élvezetéről. Az írást felfrissítve kibontottam újra a palackot és töltöttem, hátha újabb inspirációt ad a whisky az íráshoz. De térjünk vissza az eredeti szöveghez:

“A Glenlivet szeszfőzdét már oly régen alapították, hogy az csaknem a múlt homályába vész. Ezért csak a szeszfőzést legalizáló 1823-as törvényt (“Excise Act” –  mely jövedéki engedélyt adott adózás mellett az engedélyezett termelésre. Ez vetett véget az un. “moonshine” lepárlásnak, mely az éjszakák leple alatti gyártást jelentette, ugyanis a szárítás, a fűtés mind, mint füstcsíkokat eredményezett az égés melléktermékeként) követő időszakban megszerzett engedélyt követő évre, azaz 1824-re teszik az alapítás dátumát. George Smith nem volt gyáva ember, hiszen a hagyomány szerinti illegális lepárlás volt a divat annak idején. No persze, az angolokkal szembeni ellenállás mindennél fontosabb volt.

Ugyanis a törvényi szabályozás előzménye az volt, hogy a XII. század óta főztek különböző „aqua vitae” élet vizeket. Ám mindez a királyi hatalomtól független ügy volt. Az első írásos nyom 1494. évből származik, amikor IV. Jakab király malátát rendelt a Lindores Apátság számára, hogy főzzenek neki egy jó adag whiskyt. Ugyanis a „hőskorban” a szerzetesek főzték a maihoz szerintem még kevéssé hasonló italt. Mivel a párlat alapját képező gabonát a gazdák adták, ellesték a lepárlás tudományát a szerzetesektől, majd maguk is belekezdtek a whisky készítés menetébe.”

Az ital elnevezése kezdetben “Uisge Beata” volt, mely kelta nyelven jelentette az “élet vizét”. Az elnevezés az élő nyelvben változott “Usquebaugh”-ra, majd további módosulások folytán Whisky-re. De tegyük hozzá, az angol nyelv kiejtése és írásmódjai állandóan változtak, még Shakespeare idejében sem lehetett egyértelmű, hogy a nagy szerző nevét tulajdonképpen mikor és hol, hogyan írták. Tehát az írásmód változásáról nehéz beszélni, inkább az élő, beszélt nyelv torzulásáról, egyszerűsödéséről kell számot adni. Tény azonban az, hogy 1738-ban vált ismerté az első “whisky” hivatkozás.

“A jog először 1505-ben avatkozott be a műveletekbe, amikor a skóciai orvos-borbélyok céhe kapta meg az „aqua vitae” készítésének monopóliumát gyógyászati célokra. Persze az italt nem csak orvosi célokra használták fel, így a XVI. században sorra indultak a jogi eljárások a monopóliumok megsértése miatt.”

“A legfontosabb lépés a szesz adóztatása volt, mely 1644-ben következett be.” (I. Károly, Anglia, Skócia és Írország királya, akit érdekes módon – talán nem az adókivetéssel konkrét összefüggésben, de 1649-ben kivégeztek) A első skót jövedéki törvényt a skót parlament megszavazta, melynek hatása nem más volt, minthogy az addigi lepárlók legális adóztatottra, és illegális “moonshine” lepárlókra váltak ketté. Arról azonban nincsen ismeretem, hogy az 1644-es törvény meddig maradt érvényben.  Ám arra kell gyanakodnom, hogy a skót és angol parlamentek 1707-es összeolvadásáig biztosan nem változott meg a szabályozás.

“Ettől eltekintve Skóciában szépen működtek az illegális lepárlók, sőt! ” (1772-ben alapították a Littlemill Distillery, 1775-ben a Glenturret Distillery és 1779-ben a Bowmore Distillery üzemeket. )

1784-ben született meg a Wash Act, mely a Highland lepárlóit alacsonyabb vámtéttelekkel (jövedéki adókkal) ösztönözte a legalitásra. Ennek határára kezdett kialakulni az un. “Highland line”. Whiskynk története szempontjából ez azért érdekes, mert az alapító Smith család (James és Georges) a Galow Hillen található Drumin farm bérleti jogát 1783-ban szerezte meg. A Wash Act hatására George Smith élt a lehetőséggel, és bevállalta az adózást, így tulajdonképpen legalizálta lepárlóját. Innentől kezdve igen nehezen érthető, hogy az engedéllyel rendelkező lepárló hogyan szerezhette meg 1824-ben először az engedélyt. A közbenső 41 évben mi történt?

A válasz talán az lehetett, hogy a Glenlivet név használatát más lepárlók is a magukénak mondták, így a “The Glenlivet” márkanevet csak az utóbbi  időpontra, vagy 1880-ra szerezték meg. Cégjogilag így változatlanul nehezen érthető a történelem, ám kereskedelmi jogilag már könnyebben.

1822-ben IV. György király a Sir Walter Scott által rendezett fogadáson kijelentette, hogy kedvence – az általam pont most megtisztelt – Glenlivet nevű illegális főzet, és elrendelte, hogy a csempészett whiskyvel mondjanak Skóciában minden egyes alkalommal pohárköszöntőt. Furcsa egy királyi intézkedés, ám meglehetősen ügyes politikai lépés. Ráadásul a Glenlivet számára óriási reklámot jelentett. Mitöbb, a whisky főzését is legalizálták. Több aranyos történet is kering a whisky ezt követő történetével kapcsolatban – amit majd a későbbiekben megosztok olvasóimmal – ám jelen pillanatban a legfontosabb történésnek azt tartom, hogy Franciaországban 1863-ban kitört a filoxéra járvány, így angolhon lakói a borfogyasztásról áttértek a whiskyre. Ezzel gyakorlatilag beindult a megállíthatatlan fejlődés és világhódítás.

Visszatérve a Glenlivet történelmére és a királyi reklámra, Mr. Smith számos halálos fenyegetést kapott a többi gazdától, ám egy remek revolverrel az övében, sikerrel állt minden fenyegetés elé a derék szeszfőző. A kezdeti vállalkozás oly jól indult, hogy néhány év elteltével már bővíteni kellett, így 1859-ben már létrejött a tulajdonképpeni mai lepárlóüzem. Magát a ’Glenlivet’ márkanevet 1875-ben védették le, mint a világ egyik meghatározó singe malt whisky-jét, így a talán alappal hirdetik magukról, hogy ők az első engedéllyel rendelkező olyan skót lepárlóüzem, ami tiszta maláta whiskyt állított elő.” Már amennyiben a single malt-on van a hangsúly, ugyanis számos vetélytárs lepárló sokkal korábbi alapítású.

Már említést tettem korábbi írásomban a most olvasott “Híres piák” c. könyvről, melyben A.J.Baime remekül foglalja össze az italok legendáit. Nos, a Glenlivet jelenleg a Pernod Ricard tulajdona, mely 2001-ben vásárolta meg Seagram’s Wines and Spirits üzletrészeinek 39,1%-át. A Seagram’s azonban a Glenlivet Distillers Ltd-t még 1977-ben (más forrás szerint 1978-ban) vásárolta fel, mely tulajdonjogát 2000-ben adta át a Pernot Ricard-nak. Nagy valószínűség szerint ezek az ügyletek nem készpénzes tranzakciók voltak, hanem a világ üzleti életében néha nyomon követhetetlen, adóelkerülésre intézményesített jogügyletek. Pláne az érthetetlen számomra, hogyan került a képbe 2001-ben a Chivas Brothers. Vélhetően úgy, hogy a Seagram’s a Chivas Brothers-en keresztül tulajdonolta a Glenlivet-et.

A Seagram’s tulajdonosa pedig az a Bronfman család, mely az USA szesztilalom korszakában rettentően meggazdagodott a hamisított skót whiskyk csempésztetéséből és előállításából, miután a a határ kanadai oldalán főzött kotyvalékot a mai kínai és távol-keleti márkahamisításhoz hasonlóan címkéztek át. Náluk a Johnnie Walker “Johnny Walker”, a Glenlivet “Glen Lewitt” volt. Különösen érdekes tehát, hogy a korábban hamisított márkába annyira “beleszerettek”, hogy fel is vásárolták.

Visszatérve a Pernod Ricard-ra. A megszerzett lepárlót valamiért 2002-ben be is zárták. Az azonban biztos, hogy 2010-ben a walesi herceg megnyitotta a kibővített üzemrészt, így 75%-kal növelhetik a korábbi volumenüket.

“A gyártással kapcsolatos legfontosabb adatok:

 A víz „Josie kútja” nevezetű forrásból származik. A keverőkád oregoni tölgyből készült. Az érleléshez leginkább sherrys hordókat használnak, ám a teljes érlelési folyamat szigorú titok lehet, hiszen magában a kész italban egyáltalán nem dominál a sherry íze.

A szeszfőzde jelenleg két 12 éves “alapverziót” gyárt. Ebből az egyiket különböztetik meg, melyet francia tölgyfahordóban utóérleltek. Utóbbinak létezik a 15 éves verziója is. Érdekes módon és találtam utalást egy 12 éves amerikai tölgyfahordós érlelésre is. A következő fokozat lenne az én 15 éves verzióm, majd jön a “Nádurra” elnevezésű 16 éves, a “sima” 18 éves, illetve az “Archive” 21 éves. A korona talán a “XXV” lehet a maga 25 életévével. Emellett különböző “Cellar Collection” került a piacra az utóbbi években, melyek évjáratok megjelölésűek.

“A 15 éves Glenlivet whiskym kevéssé füstös jellegű, inkább gyümölcsösebb, édesebb, kicsit mézes, fűszeres ízvilágot mutat. 43%-os az erőssége a sima 12 éves 40%-val ellentétben. 

Nos, egyelőre ennyi a whiskyről, de remélem, hogy lesz az olvasóim között olyan, aki szintén nagy whisky vagy whiskey imádó, így megoszthatjuk élményeinket egymással.”

A 15 éves reptéri verziót talán a legkevesebbre értékelik a szakértők, és talán ez így is van rendjén. Ám ez a példány bőven alkalmas arra, hogy ráirányítsa az érdeklődést a cég termékeire, és akinek ízlik, az egy nagyobb összeget is megkockáztasson a kereskedésekben.

Régi vesszőparipámat tudom csak újfent hangoztatni, a 2000 előtti magyar borok túlnyomó többsége ihatatlan már. elöregedett, szétesett, etc., nem ragozom. Félve nyúltam így a pincémben elfelejtett, 1999-es évjáratú Egri Bikavérhez, Tóth István pincéjéből.

A borásszal talán soha nem találkoztam, nem igazán ismertem, ismerem a borait, egyedül a Bikavér jelentett kivételt. Ugyanis ő volt az, akinek borát a legjobb egri pincészetekhez mérhettem. Sőt, néhány esetben túltett akárkin is. Mivel nem volt személyes kontaktusunk, a borai is kimaradtak az életemből, melyhez a Monarchia válogatásai sem jelentettek jó óment. Ugyanis hiába lehetett nemes a cél, okos a gondolat, a kifogástalan borászatok összegyűjtése nem hozott átütő eredményt, ellenben volt olyan borász, akit csaknem a nullára írt.

Az 1999-es Bikavérről olvashattam Albert gazda oldalán, nem túl jót. Ő több mint egy évvel ezelőtt írta azt, hogy megindult a lejtőn. Ezzel nem kívánok vitába szállni, hiszen az egy olyan palack volt, ez meg ilyen. Úgy általánosságban nehéz azt kimondani, hogy az évjárat palackjainak összessége elfáradt.

Természetesen ez nem egy új bor, vagy az érlelés felfelé vezető útján van, hanem valahol éli 12 éves életét, és az anyag dolgozik. A magam részéről kedvelem a régebbi borokat, ahol minden összetevő lekerekedett, nem húzza a szám a tannin, a savak nem tolakodnak, hanem a bor egy számomra nehezen megfogható valamivé válik. Harmóniát keresek bennük, és ebben még talán elfér a fáradásra utaló jelleg is. Ugyanis borhibának nyoma sincs, az alapanyag tökéletes.

Ilyenkor már csaknem lehetetlen kielemezni az alkotó részeket, a bor összetevői eggyé válnak, önálló életbe kezdenek. Ez a bor csaknem azt az élményt nyújtja számomra, mint szeretett nagy toszkán boraim, és ez jó. Megtaláltam azt, amit elveszettnek hittem.

Így évekkel később, mint a Művelt Alkoholista írásának megszületése, tökéletesen egyet kell érsek azzal a kitétellel, hogy a XX. században már volt tökéletes, vagy ahhoz nagyon közelítő Bikavér Egerben, és nem értem az azt követő útkereséseket. Anno a jobb egri borászok azt szerették volna elérni, hogy a Bikavér legyen egy tipikus nagy magyar bor. Amibe ha belekóstol a fogyasztó, vágja rá, hogy ez egy Bikavér. Soha nem lett belőle semmi. Legalábbis tudtommal.

Jó volt visszakalandozni az időben! Azt hiszem, ha újra Egerben járok, csak becsöngetek a pincészetbe, már amennyiben magam köré gyűjtök még 4 embert egy kóstolóra.

Drága Paola néném,

Kicsit nyugalom van, csönd, így írok Neked néhány sort. Régen nem panaszkodtam, így bepótolom a lemaradást.

Most, hogy a bejgli megszáradt sarkát majszolgatom, és szerte szét nézegetek a neten, a szokásos híreken túl néhány érdekes dolog üti meg a figyelmemet. Az első nem is hír, csak a szokásos, már megint a Közgép nyert egy beszerzésen.  Ami a változatosságot jelenti, az az A-Híd Zrt esete.

Ugyanis az Apáthy-család cége tulajdonképpen azon Hídépítő Zrt leképzése, mely mögött ott áll a GANZACÉL botránya (Megyeri híd) vagy a MONTÁVIA Kft furcsa fizetésképtelensége. Mindegyikről igen sokat lehet olvasni. Habár Apáthyék igen jól feküdtek a szocialista szférában, mégis eljutottak oda, hogy a csalárd csődök miatt indított büntetőeljárások az ügyészségeken megrekedtek, majd egyre szorosabban kapcsolódott össze a nevük a Közgépével. Hja, a Közgép is érintett volt a Megyeri híd ügyében… Azaz nincsen itt semmi különleges, mindent visz a nyerő lap, és lehetünk olyan okosak, amilyenek soha, akkor sem lehet változtatni, ugyanis a 2/3-os felhatalmazás erre is szólt.

2012-re még jobban kivérzik minden közép- és kisvállalkozás, és egyetlen lehetőség csak az marad, ha az állami közbeszerzések mentén mennek el alvállalkozni, de a legutóbbi jogi marhaság nem más, minthogy a formaszerződéseket úgy találták a vállalkozók orra alá dugni, hogy akkor fizetnek, ha a generál kivitelező pénzt kap az állami megrendelőtől. Lehetne azt mondani, hogy nem kellene aláírni – és ez így is igaz – de akkor már a remény sem marad arra, hogy legalább ingyen dolgozhasson a polgár. Ugyanis az állam előre borítékolhatóan nem fizet, vagy valami olyan jogcímen, mely úgysem felel meg annak a követelménynek, mely mentén ki kellene fizetni az alvállalkozót.

De még mielőtt elsírnánk magunkat, gondoljuk csak meg, hogy a vállalkozói réteg mennyire termelte ki magának a helyzetet? Évekkel, évtizeddel ezelőtt már látható volt, hogy a magyar építőipar nem szól másról, mint az ÁFA-csalásról, a gané minőségű munkáról, a megrendelő, vevő lehúzásáról, és a nagy AUDI örömeiről. Valahol – talán nem véletlenül – akkor csúszott meg a kuplung, amikor az első Orbán kormány kikiáltotta, hogy lakáshoz kell juttatni a magyar, és boldog, boldogtalan belekezdett a társasház építésbe. Az egymás után, teljesen feleslegesen és egyre rosszabb minőségben épített házak a fenének sem kellettek, de a kereskedelmi bankok gyakorlatilag 60-80%-ig finanszírozták a beruházásokat. Ugyanis önrésznek a leendő tulajdonosokkal megkötött szerződések szolgáltak. Nagy buli volt ez a bankoknak, mert egy rókáról minimum két bőrt húzhattak le. Kölcsönt folyósítottak vagy 15% kamatra az építési vállalkozónak, majd adtak hitelt a vevőknek, előbb irreálisan magas forint kamatokra, majd a bűvös deviza alapú konstrukciókon keresztül. Senkit nem zavart, hogy a pilótajátékokhoz hasonlóan bukni fog már a harmadik kör, hiszen az első lakásokat eladták, a második hullámot már szinte csak az izraeliek és az írek vették, majd a maradék ott maradt, ahol most is van, üresen. A magyar emberek javarésze – élen a köztisztviselőkkel, közalkalmazottakkal – befektetésnek vették a lakásokat, hogy majd kiadják, és a bérleti díjat – természetesen adómentesen – a kölcsönök törlesztésére használják fel. Jó buli volt, egy ideig… Az építőipari vállalkozások pont annyira voltak megalapozatlanok és szükségtelenek, mint egy budapesti olimpia gondolata. Ugyanis a helyi önkormányzatok a rendszerváltást követően azért kaptán meg ingyen a volt állami tulajdont, hogy azzal gazdálkodjanak. A lakásokat, üzleteket nem eladni kellett volna cimbiknek tized áron, hanem arra költeni, felújítani, modernizálni, üzleti alapon működtetni. De erre senkinek nem fűlött a foga. Ugyanis a napi politikát szinte csak és kizárólag gerinctelen, alulképzett, tökéletesen alkalmatlan, megélhetési korrupt emberek töltötték fel. A buta ember pedig nem látja át a lényeget. El kell adni mindent, és a bevételt szétosztani az elvtársaink között, és persze, megegyezés alapján, az ellenzéki elvtársak között.

A társadalomban egyre kevésbé volt megbecsülése a tudásnak, a szorgalomnak, a valós szakmáknak. Ugyanis egy jó asztalos soha nem érhette el a bálna Mercedesek bűvkörét. Vagy nem annak volt szakmai megbecsülése, aki azt mondta, hogy a feladatot elvégzi, hanem annak, aki az ügyet elintézi. Az „elintézés” természetesen nem munkát jelentett, hacsak nem ennek minősül a politikai, bűnözői kapcsolatok kihasználása.

Éppen most olvasok egy remek könyvet, melyben a Jim Beam cég történelmével foglalkozik. ebből kell most idéznem, mert nagyon idevág: (A.J.Baimé: Jack Daniel, Martini & Rossi, Jim Beam és a többiek igaz története, Athenaeum, 2009)

„A szesztilalom idején az illegális szeszfőzdeipar virágzott és működött Kentuckyban. Mivel a lepárlók a már említett füstoszlopokat eregették, a srácok éjszaka melóztak…. Nem volt idő arra, hogy régi karbonizált hordókban érleljék, mivel a zsaruk megtalálhatták volna. Ezért nyersen és tisztán vedelték…”

„Ha a tényeket nézzük, a szesztilalom idején 2 milliárd dollár került évente a palackozóktól, szeszfőzdéktől és a részvényesektől a gyilkosok, csaló és analfabéták kezébe. (Andrew Sinclair: Szesztilalom: a mértéktelenség kora)”

Nos, kis országunkban is „gyilkosok, csalók és analfabéták” kezébe került a gazdaság a rendszerváltás utáni évtizedekben. Persze, itt is volt váltás, de csak szervezett bűnözői csoportok között. És mindezt szépen lassan nem más tette lehetővé, mint az emberi butaság, mely sajnos oly mélyen hatja át a magyar társadalmat, hogy az eredményre fogadni nem is lehet úriemberhez méltó.

A „kisember” elment reggel a gyárba, a hivatalba, és dolgozott, de odahaza egymás nyakának esett mindenki, ha politikára terelődött a szó. Kis gyerekkoromtól kezdve ezt látom. Vagy Rolling Stones, vagy Beatles, vagy Boney’M vagy ABBA. Soha nem „és”. A magyar ember konfrontálódik egészen addig a pontig, amíg meg nem ütheti a bokáját, vagy a vaj el nem olvad a fején. Mert mindenkinek az van: ugyanis a gyárból a legnagyobb valamit is el kellett lopni, ami csak elhordható volt, így épültek a kiskertek (zártkerti üdülők) és tulajdonképpen az egész Balaton part. Tákolmányok, etikailag elítélhető, ám morálisan a társadalom által felmentett magatartások sorozataként. A következmények pont úgy nem érdekeltek senkit, mint ahogy a magyar képes a bankrablóknak szurkolni (lásd whiskys esetét). A társadalmi lopás, egymás fedezése, a felelősség elkendőzése, etc. mind-mind olyan elemei a mai katasztrófának, melyet meg lehetett, meg kellett volna akadályozni. Csak senki nem volt érdekelt ebben. A boldogulás már azon múlott, hogy a társadalmilag el nem ítélt, egyébként deviáns magatartás milyen pontját érte el valaki. Ha valaki csak egy csomag fénymásoló papírt mert hazalopni a cégtől, az megmaradt kisstílűnek, de volt olyan, aki konkrétan az egész céget ellopta. Az utóbbi lett a megbecsült ember, az előbbi a lúzer.

A folyamatok egymást gerjesztették. Arról senki nem beszélt, hogy mi a saját bűne, de azt már torkaszakadtából üvöltötte, hogy a másik bűnös. A keresztény egyház elmulasztott felszólalni, mert ugye, nekik is más volt az érdekük, mint az utóbbi 18 évszázadon keresztül.

Visszatérve az önkormányzatokhoz egy szóra. Az eltékozolt vagyon nem csupán ebben a formában jelent hátrányt: gyakorlatilag elvette a munka lehetőségét is az egyes kisvállalkozóktól, mert egy-egy homlokzat-, lépcsőház felújításához nem kellett volna generál kivitelezőket felkérni, hanem az egyes szakipari munkákat külön-külön lehetett volna versenyeztetni. A hazai közbeszerzés jogi normarendszere folyamatosan gerjesztette a korrupciót, hiszen a generál kivitelezőtől visszaosztást lehet kérni, mely jelenleg már annyira pofátlan, hogy meghaladja a tisztességes árrés mértékét. Melyet, na, ki fog kifizetni? Az alvállalkozó, aki majd nem kapja meg a díját. Ugyanis biztosan lesz minőségi hiba (egyébként állandóan van is), meg odaszögezik neki, hogy megkapják a felét, és kuss, vagy mehetnek pereskedni – és senki nem pereskedik. Érdekes? A magyar szakemberek maradékát tökéletesen beerőszakolta a rendszer egy kasztba, egy cellába, ahonnan csak ésszel és tisztességgel, összefogással lehetett volna kitörni, de arra nem volt elég rebellis a magyar. Ahhoz már kitartás és ész kellett volna, így maradt az állandó hőzöngés, és a hibák újratermelése.

Az egyre lejjebb csúszó középréteget csöndben kell tartani, és ehhez a legjobb módszer a demagógia, a nacionalizmus, és a legpopulárisabb marhaság, mely valóvilágok formájában jelenik meg. A kereskedelem ugyanarra épít, mint a politika. Kisszerű buta érzelmekre, a tudatlanságra, a gyűlöletre, és az irigységre. Mert a magyar nem szükségből vásárolta a plazma TV-ket, hanem azért, mert a szomszéd is vett. A túlfogyasztásért pedig nem a reklámokat kell hibáztatni, hanem saját magunkat. Mert a magyar társadalom ingerülten kiáltotta világgá, „a 40 évnyi elnyomatás miatt nekünk jár a plazma TV!”. Pedig lófaszt jár – már bocsánat a kifejezésért. Miért járna? A 40 évet követően minden rosszat szabad volt eldobni, az ember indeterminált elméletileg, szabad akarattal rendelkezik, és 1989-ben szabad volt belekiabálnia Orbán Viktornak is a világba, hogy „ruszkik haza!” Ám a ruszkik hazatakarodását követően a lázadó ifjúság és a dörzsölt kommunista azonnal egymásra talált. Kiegyezett. Ám a munkahelyeken és a társadalom egyéb részében mindenki megoldotta a maga kiegyezését. Mert ez volt a könnyebb. Most eltelt 22 év a rendszerváltás óta. Ugyanaz a pakli kártya, újraosztva, de a jokerek ugyanazok kezében vannak. Nincsen ebben semmi meglepő.

Ma egy érdekes hozzászólást olvastam a facebook-on: „ha ennyire tudsz mindent,a jövőről is írhatnál néhány pozitív gondolatot,valami biztatót, pl.:ki fog minket kihúzni a szarból mert az emberek már önmaguktól nem képesek kimászni belőle…úgy hogy utána is magyar maradjon az anyanyelvünk…mi a megoldás???”

Dr. Papp Lajos szívsebész-turul-mágus szívcsakra magyarság elmélete rabul ejti azokat, akik már másban nem képesek hinni, más mankó nincsen. Ehhez jó gyógyszer még a székely himnusz és társai. Valahogy így épület fel a Horthy-rendszer, majd abból a nyilas hatalom is.

A válaszom ma az, hogy nincsen pozitív gondolatom. Magyarul baszhatjuk a szívcsakránkat és a Kárpát-medencénket. Nem tőlünk vették el, hanem mi adogattuk el gombokért. Mivel? Hát kérem azzal, hogy nem tanultunk, hanem helyette elméleteket gyártottunk, hogy miért nem tanulunk. Mert nem dolgozunk, csak bejárunk a munkahelyekre. Mert vonzóbb lett a gasztro-etikusi pálya, mint elmenni ácsnak, és ott kimagasló minőséget szolgáltatni éveken, évtizedeken át. Mert a lányoknak életcél a mű mell, és a száj feltöltés, az, hogy valahogy 20 éves korukig eladják magukat, mindegy milyen módszerrel, majd lebabázzanak. Ma alig vannak olyanok, akik végigjárják az utat, megszereznek minden tudást, mellyel tisztességes egzisztenciát építhetnek. És így sem könnyű. De miben reménykednek azok, akik már nagyon régen elhagyták a saját szakmájukat, akiknek eleve fogalmuk sem volt a szakmáról, akik vágyálma a brókerkedés volt, akik a médiában akartak elhelyezkedni, vagy azoknak, akik minden vágyálma volt, hogy egy valóvilágban a legnagyobb kannal megkeféltessék magukat a paplan alatt? Lehetne folytatni a sort, de nincsen értelme. Nos, a mai magyar politikai elit ezen embereknek hozta létre az alaptörvényt. Abban van turul, vesszen Trianon, nagy magyarság, székely himnusz, szívcsakra, minden, amit megkíván a plebs. Mert örülni kell, hogy lehetünk nacionalisták, ha már másra amúgy sem futja. A társadalom könyörtelenül leírta önmagát, melyből nincsen kiút, ugyanis a magyarok már akkor sem képesek dolgozni, ha egyébként megfizetnék érte. De itt van 2012. január 2-án majd a Duna TV-ben, egyenesben az alaptörvény gála, lehet rácuppanni a plazmákra…

Don Marcello

P.S.

Természetesen mindig vannak kivételek, de a fenti mondandón nem a kivételek fognak megsértődni amúgy sem…

Még a nyáron történt…

Tibor barátom és kedves felesége, végre meglátogattak minket vidéki otthonunkban. Úgy, hogy borozás, evészet, ivászat és leginkább beszélgetések sora volt betervezve. Semmi rohanás!

Gyönyörű időnk volt, így azon tanakodunk, a szaletliben terítsünk, vagy a teraszon. Végül salamoni döntés született: az aperitif a teraszon, a pogácsával beszélgetős a rózsák között, a szaletliben, végül maga a vacsora újra a teraszon. Persze, mondhatják sokan, irigylik a gondjainkat. Vagy a népi-urbánus vita kiütközik a falusi jólétben…

Négy óra felé érkeztek Tiborék. Körbejártuk a kertet, büszkélkedtünk munkánkkal, növényeinkkel, közben Alta Vista Chardonnay Brut habzó borral csillapítottuk szomjunkat. A 100% Chardonnay-ból készült ital lassan elöregszik, így ideje volt eltüntetni a tételt. Nem tudom, hogy létezik-e belőle újabb évjárat idehaza, de amennyiben igen, akkor ajánlom mindenkinek. Az alig háromezer forint feletti ára igen barátságos a minőségéhez képest.

Az ételekkel kapcsolatban nagyon nagy gondban voltunk. Vajon mivel lehet meglepni egy olyan embert, akinek gasztronómiai szakmai múltja önmagában is tiszteletre méltó, de tényleg nem sokan mondhatják el, hogy ifjúkorukban az angol királynőnek, vagy a perzsa sahnak szolgálhattak fel. Így hát nem mertük cifrázni, és egy régi Gundel recept alapján készített palóclevest készítettünk még előző délután, hogy legyen idő összeérlelni az ízeket.

A leveshez Tibor ajándék borát szolgáltam fel, mely egy 2009-es évjáratú Padigyegy Furmint volt Árvay Jánost dicsérve. Nekem is volt szerencsém több esetben találkozni a borásszal, ám Tibor nálamnál sokkal jobban ismeri Árvayt, akinek személyes ajándéka volt e palack bor.

Nehéz így visszaemlékezni hosszú hónapok múltán az illatokra és ízekre, így nem is kívánok netről letöltött okosságokat ismételni. Én úgy emlékszem rá, hogy nehezen, hosszú szellőztetés után, lassan nyílt ki, de amikor minden oda nem tartozó – a palackozással együtt járó – indifferens tényezőtől megszabadultunk, egy tényleg szép, nagyon minerális bort ismerhettünk meg. Érdekes módon a palócleveshez tökéletes párosítást képzett, szívesen emlékszem vissza rá.

Főételnek olyan megoldást választottunk, melyet nagy részben saját kertünk adott. Ugyanis a frissen betakarított cukkíni, padlizsán és tök képezte az alapokat. A zöldségeket kivájtam, azt jó minőségű brindzával töltöttem meg egy félujjnyi vastagságban, egy kis tejföllel lazítottam, majd házi kolbász karikák jöttek, végül a tetejére friss lecsó. Az egészet betettem a sütőbe.

Ehető volt, és nagy megnyugvásomra a vendégeknek is tetszett, habár a bőséges leves után nem volt egyszerű késő estig nyújtani a vacsorát. Ehhez némi bort kellett természetesen fogyasztani.

Az első próbálkozás a villányi Polgár Pince 1996-os Barrique Cabernet Sauvignona lett volna, ám ezt helyettünk a magnólia bokrok élvezték, ugyanis a bor az egyébként korrekt tárolás mellett is tökéletesen szétesett, ihatatlan volt.

Sajnos – vagy nem is annyira sajnos – kevés borom van és volt Villányból. Minden olyan tétel, mely a XX. század terméke volt, ihatatlanná vált az idők során. Amíg egy 1995-ös Pók Tamás féle Bikavér akár most karácsonykor is a legszebb bor lehet, addig a leghíresebb magyar borvidék borait egyszerűen nem merem gyűjteni. Persze, vannak kivételek. De akkor valami gond lehetett a felfogással anno. Egyszerűen nem volt tapasztalat és szándék arra, hogy a borokat sokáig eltegyék. Inni kellett, eladni, termelni, fejlődni…

Helyette biztosra mentünk, és egy toszkán palackhoz fordultunk. A 2001-es évjáratú Riserva Vino Nobile di Montepulciano tökéletes tétel volt. Eddig soha nem csalódtam még a régebbi évjáratú tételekben sem. Megvallom, hogy a Pulcino nem a valaha kóstolt legjobb bor volt e vidékről, de nagyon korrekt.

Az estét valamilyen desszerttel zártuk le – hja, barackos pitével – melyhez a legszebb bor tartozott: a Chateau Dereszla 1993-as éjjáratú 6 puttonyos Aszúja. Erről nagyon nehezen lehet bármit is mondani. Egyfelől igen ritkán kerül az asztalra egy ilyen értékes tétel, másfelől nincs is nagyon összehasonlítási alapom. A bor nem igazán sötétedett meg, szépen kibontakozott a szellőztetés után, és egy örök élményt jelentett.

Így tehát elmondhatjuk, hogy délután négytől majd éjfélig ültünk egy asztalnál, és beszélgettünk, beszélgettünk. És ez nagyon ritka kincs manapság.

Nem is olyan régen eltölthettem egy kellemes estét az Alexandra Irodalmi Kávéházban, ahol Kiss Gábor borász mutatta be a Matias Pincészet borait. Felsorakoztak a borok, a kereskedők, mindenki, aki számított egy szakmai rendezvényen, és lassan megérkeztek a meghívottak is.

Az Alexandra könyvkereskedés létrejötte, működése, semmiből jött volumene számomra megfejthetetlen csodálkozást vált ki, pláne úgy, hogy viszonylag közelről érzékelhettem a kisebb kereskedők könyörtelen csődjét, elenyészését. Mindenesetre most ott tartunk, hogy az elméletileg kifinanszírozhatatlan és veszteséges üzletágba, majd az egyre szélesedő portfólióba Matyi Dezső alig kevesebb, mint 50 közvetlen és nagyságrendileg ugyanennyi kapcsolt vállalkozás tartozik, nem feledvén a hazánkban elmaradhatatlannak tűnő off-shore céget.

A könyvek mellett egy ideje a borok is megjelentek, melyek kapcsán a Matyi család olyan szövevényes útra lépett, melyek nagyon sok fiatal borászat számára egyértelműen rögösek. Nem is kell nagyon gondolkodnom, és megannyi borászati vállalkozást ismerek, ahol pénzügyi és ingatlan befektetők egyik pillanatról a másikra látványos értéket teremtettek, ám ez az érték az épületekben és a technológiában jelent meg, majd a befektetők és a borászok összevesztek és az előbbiek ott találták magukat egy szakmailag kiüresedett vagyontömegben, melynek működtetése nehezen megoldható.

Nem tudom magam elvonatkoztatni a magyar racionalitástól, és hazudnék, ha örömködve csapkodnám a tenyeremet, milyen csodálatos az élet, és mennyire őszinte körülöttünk bármi és bárki. Vagyonok a semmiből nem lesznek, és még nagyobb vagyonokat sem lehet ráleheléssel, vagy ráolvasással kreálni. Ettől még létezhetnek csodák, igazi magyar self-made-man kreációk, csak én nem hiszek benne.

Volt anno egy ismerősöm, egy igazi tüke, aki kézilabdakapusból futott fel vagyonos cégtulajdonosig. A mendemondák alapján talán az lehetett a kérdés, hogy a balkáni háború során a fegyverek alatt csempészett húst, vagy a hús alatt fegyvert. Bárhogy is lehetett, egyik pillanatról a másikra lett egy olyan mega húsos vállalat, mely egy labdajáték sporthoz kötődően a legnagyobb szponzorrá vált. Majd jött a Postabank csődje, és ezt követően a cég semmibe eltűnése. Vannak csodák, de nem hiszek egyikben sem.

A Párisi Nagyáruház Lotz termének rekonstrukciója természetesen nemzeti kincs, és a vakolatot még nem lehet lekaparni, értékesíteni, így legalább kétség kívül lehet értékről beszélni.

A borászathoz visszatérve az az álláspontom, hogy egy kis pénzzel ma mindenki tud bort készíteni, és a technológia helyes alkalmazásával nem is rosszat. Kérdés az, a „bor-gyár” működtetésével jöhet-e egyáltalán létre olyan produktum, mely nyomokat hagy a piacon, vagy csak portfólió bővítésként „Alexandra-gazdaságos” termékké válik.

Nos, a Matias Pincészet palettája felettébb sokrétű: kezdődik valahol a pécsi fehérboroknál, keresztülhalad Badacsonyon, majd a szekszárdi vörösökön, és végződik a villányi nagy boroknál. Viccesen azt is lehetne mondani, hogy a sorból már csak a tokaji aszúk hiányoznak.

A pécsi borok számomra eléggé átlagosak, de ebben nagy hibát okoz az, hogy ha kinézek az ablakomon, akkor bármerre határozottabb, kellemesebb fehérborokat találok a Balaton-felvidéken, így az elkényelmesedésem csalja az érzékszerveimet. A borok egyébként szépek, én az oxidatív eljárással készült Cirfandlit tudnám kiemelni. A badacsonyi tételeket nem kóstoltam, de megvallom, ha egy pince 23 fajta fehérborral nyit, akkor ott valami nincsen rendben.

A vörösök kapcsán 9 tétellel találkoztunk. A legtöbb borral az volt a gondom, hogy az illat és az íz teljesen más borról vallott. Ha behunytam a szemem, de az illatot élveztem, akkor megjelent előttem egy valamilyen kellemes, érlelt bor. Az első korty után azonban az illattal néha szögesen ellentétben álló gyümölcsösség, frissesség jelent meg. Számomra ez némi fejtörést, meglepettséget, és értelmezhetetlen kettősséget jelentett, ám nyilván ebben gyakorlatlanságom lehet a ludas. Mindazonáltal akár a szekszárdi, akár a villányi tételek önmagukban kellemesek voltak.

De valahogy akkor sincsen kapcsolat egy borász és a termék között. A borok korszerű technológiával elkészített tökéletes borok, melyek nem keltenek bennem érzelmeket. Azonban, ha valaki akár csukott szemmel is kiválaszt egy Matias bort és azt felnyitja, akkor csalódás nem érheti.