Lassan több mint egy év elmúlt, hogy életemben először, ám nyilvánvalóan nem utoljára elvetődtem Lisszabonba. A mai napig furcsa érzések kerülgetnek, ám valahogy húz vissza a város. De kezdjük az elején.

A szállásom rendben volt, mivel a budapesti Corinthia munkatársai előre bejelentették érkezésemet, és kérték, legyenek figyelemmel mindenre. Ez egy idegen városban nem is olyan rossz gondolat. A TAP légitársaság nagyon komoly szolgáltatást nyújtott. Igaz, Prágán keresztül repültünk, mely jelentősen meghosszabbította az utat, ám nem kevéssé mulatságos volt, amikor a gép hasába egy kerek órán át pakoltak be papagájokat. A kényszerű megállót követően megkettőzött sebességgel repültünk tovább.

A fedélzeti koszttal elégedettek lehettünk, mert ízletes, ám könnyű, elégséges adagú menüt szolgáltak fel. A kínált bor pedig kifejezetten jó volt. Mondhatni, az összes repülőutam alatt ez volt a legjobb.

Amikor megérkeztünk Lisszabon fölé, tágra nyílt szemekkel néztük, mit is vacsoráznak a lakók, mert a gép olyan alacsonyan szállt le, hogy konkrétan be lehetett látni a modern emeletes házak ablakain. Elsőre felettébb félelmetes érzés volt, kicsit később már inkább érdekes.  Leszállást követően beültünk egy taxiba, és percek alatt a Corinthia Hotel Lisbon http://www.corinthia.com/en/Lisbon/home/ kapuja elé értünk. Meglepetésként hatott rám, hogy a taxióra által mutatott viteldíjat még meg kellett fejelni a csomagokra kirótt összeggel, mely tekintetében talán nem volt lehúzás. Talán, mert ezt követően soha nem tapasztaltam olyan visszaéléseket a taxiban, melytől Budapesten szinte minden utas retteg.

A szálloda egy nem is oly régen átalakított, egyébként igen randa, modern épület, melyet belsőépítészeti megoldásokkal egyértelműen felismerhető Corinthia Hotellé alakítottak át. A szálloda különlegessége, hogy a legfelső emeleten alakították ki az Executive szintet, ahová csak a külön szolgáltatásra befizetett vendégek léphetnek be. Az ajtó „kulcsa” (kártya) vezérli a liftet. A 23. szinten Clubot alakítottak ki. A reggelit is itt szolgálják fel, ám egész nap különböző harapnivalókat és italokat kínálnak, ám a legjobb szolgáltatás a személyzet volt maga, hiszen a kisasszonyok a reggeli után tökéletes napirendet alakítottak ki a látnivalók értékelésével, és egyéb turisztikai ajánlataikkal.

Az Executive Club ételkínálata természetesen nem a napi háromszori főétkezés igényével készült. A séf magyar, a konyha erősen nemzetközi, ám igen jelentős portugál beütéssel, és ez jó. A Club erősségei közé leginkább a sütemények, desszertek tartoznak, melyekkel nem lehetett betelni. A magyar gyomornak természetesen hiányzik a leves, melyből a budapesti Royal mindig tökéleteset nyújt, és érdekes módon, mindegyik külföldi előszeretettel fogyasztja is a leghagyományosabb, legprofánabb levelesek, mint a tarhonyás krumplileves, például.

A szobák vonatkozásában nem lehet panasz, különösen nekem, hiszen addig kavartak lányos zavarukban a recepción, míg kinyitottak valami hatalmas szobát, nem pont nem az volt, amit foglaltam, ám nem volt arcuk hozzá, hogy a látványt követően visszapasszírozzanak valami „lyukba”. Azt gondolom, ennek semmi jelentősége nincsen, mert az átlagos méretű szobák is tökéletesen megfelelnek az 5 csillag kívánalmainak.

A szálloda rendelkezik egy úszómedencével is, melyben egyszer megmerültem, ám a feszített menetrend miatt ezt nem nagyon tudtam kiélvezni.

Sajnos a hotel nem rendelkezik olyan miliővel, mint mondjuk a budapesti, vagy a szentpétervári, így a modernségből adódó ridegséget a személyzet megannyi kedvességgel kompenzálja. Legyen az ember akár átutazó, akár üzleti úton, vagy csak egy kellemes hétvégi városlátogató, tökéletes pihenést nyújt a szálloda. Azt gondolhatnánk, hogy ez természetes, ám nagyon nem az. Ugyanis, aki sokat utazik, és gyakran kényszerül szállodába, az ismeri a jellegzetes problémákat, mely adódhat a szoba technikai színvonalából, a személyzet hozzá nem értéséből, és bármi másból, mely igen bosszantóvá válhat. Itt minden tényleg flottul működik, panasz nem lehet rá.

Volt egy ismerősöm, aki elégedetlensége jeléül csillagokat szokott leverni a falról, és ez a rémisztő szokás szállóigévé válik nálunk, ám igazságtartalmát nehéz lenne tagadni.

A hotelből rendszerint gyalog indultunk el bármilyen irányba. Aki még nem járt Lisszabonban, az rendesen megütközik az utcák apró köves burkolatán, mely tökéletesen lehetetlenné teszi a hölgyek számára a magas sarkú cipő viselését. Ezt leszámítva minden nagyon közel van. Metró, vasút, taxi.

Mondjuk a szálloda környéke messze nem a legelső belváros, de talán nem is baj. Összességében tökéletes kiindulópont akár üzleti, akár szabadidős utazásokhoz egy olyan furcsa világban, amikor már nem elég az 5 csillagot a falra ragasztani, valamit illik is szolgáltatni.

Párom és apósom ma összeütött egy remek bortároló állványt, melyre kirakhatom a pincébe Dr. Balla Géza borait. Ennek öröméből kiemeltem egy Rosét, és úgy pincehidegen ki is bontottam ebédhez.

Előre kell bocsátani, hogy a rosé színe szinte meredeken ellentmond a megszokott, divatos színvilággal, és erős, intenzív árnyalatával igen formabontónak minősül. Ám azt kell mondani, hogy a Kékfrankos és Pinot Noir házasításából készített bor gyönyörűen mutat a pohárban, nem csak a kertben, kezemben.

Intenzív illata inkább a Pinot Noirt juttatja elsőre eszembe, és határozott málnás, gyümölcsös jegyeket mutat. Gondolom, ahogy érik a bor, úgy lesz egyre meghatározóbb a Kékfrankos, ám ezt lehet, soha nem tudjuk meg, mert elfogynak  a tételek.

Balla Géza a honlapján kiemeli a viszonylag magasabb alkoholt, ám ez engem nagyon nem zavart, valahogy odaillőnek tapasztaltam, inkább azt mondanám, a bor harmonikus.

A címkéje nekem nagyon tetszik, összességében elegáns a megjelenése. Családomnak nagyon tetszett, ami azért nagy szó, mert az a bor, mely a szülőknek is megfelelő, és nekem is, az említésre méltó. No nem azért, mert mindnyájan sommelier iskolába jártunk, hanem azért, mert szeretjük a könnyen érthető, jó ízű borokat, melyhez nem kell lexikont olvasni. Sajnos néha félek egy borról véleményt alkotni, mert rögtön van valaki, aki azt vágja rá azonnal, hogy ez “átlagbor”, meg “jó az, de minek”, vagy más értékítéletet.

Biztosan van ennél a bornál kifinomultabb, népszerűbb alkotás, ám nekem igen megtetszett a borász teljesítménye. Ám azt szeretném hozzátenni, hogy olyan nagyon könnyű, visszafogott ételek mellé nem fogyasszuk ezt a Rosét, mert elnyomja a fogást. Bizony mehet a húsra fűszer rendesen, lehet a köret is nehezebb, akár egy kőkemény pörköltet vagy paprikást is elkísér az útján.