április 25th, 2011

Drága Paola néném!

 

Holnap arra ébredünk, hogy hazámnak új alaptörvénye lesz. Persze nem holnaptól, csak hónapok múlva lép hatályba, ám egyesek sokat várnak tőle, a többek pedig semmit, vagy inkább semmi jót. Ugyanis nem olyan alapvető morális, etikai szabályokat foglaltak alaptörvénybe, hogy nem lopj, vagy ne szeresd el felebarátod feleségét, hanem azt, hogy a hatalom jelenlegi urai hogyan képzelik el saját jövőjüket. A szent cél megvalósítása érdekében tehát – például – nem hivatkoznak a Tízparancsolatra, hanem abból szemezgetnek. Pedig mennyire egyszerű lett volna, ha egy mindenki által követni rendelt parancsolatot egyszerűen beillesztettünk volna az alkotmányba. Helyette jött a szent magyarság, a szent történelem, és egy csomó olyan lózunk, melyet a következő politikai hatalmak vagy saját képükre formálnak, vagy egyszerűen törölnek.

 

Nem hiszem azt, hogy egy történelmi kort, az adott társadalmat úgy lehetne vélt vagy valós jobb útra terelni, ha paragrafusokat akasztunk a nyakába, hogyan illik gondolkodni, hinni, ám közben a gyakorlati életben szükségszerű napi jogi normákat a kútba dobjuk. Ugyanis a „fő-törvény” és az „al-törvények” immáron köszönőviszonyban sincsenek egymással. Nem tudom, hogy ki, mikor és milyen módon fogja a hierarchikus viszonyban álló jogszabályokat egymás alá rendezni, de az biztos, hogy nem lesz könnyű, és az is bizonyos, hogy komoly szakember ehhez nem adja majd a nevét.

 

Ha az egészet lefordítjuk gasztronómiai nyelvre, most nem más történik, hogy megadják egy étel receptjét, etikai normarendjét, és ezek után csak abból, csak úgy lehet főzni, ahogy szól az írás, és a végén – függetlenül ízétől, illatától – azt kell gondolni róla, amit a szerző előír. Ettől függetlenül azonban a hagymának vannak szabályai, felhasználási korlátjai, és nem megy másként, mint ahogy a magyar nép több mint ezer év óta gyakorolja.

 

Azt mondom tehát, drága Paola néném, a pizzát és a pastát készíts úgy, ahogy eleink is tették, és ne figyelj se jobbra, de balra. Attól lesz jó az, és utódaink is hátha átveszik a szokásos receptet, illetve tudni fogják mi a jó és mi a rossz.

 

 

Szeretettel ölellek,

 

Don Marcello

 

Székesfehérvár számomra az a város, ahol folyton-folyvást eltévedek. Van egy bevezető út, és van egy kivezető. Nem tudom, hogy mikor fog változni helyismeretem, de nem nagyon érint a probléma, ugyanis eltalálok oda, ahová készülök, a többit a vak szerencsére bízom.

Így kerültem a „67 Étterem & Bistro” szent asztalához. Ugyanis az itt eltöltött órák igazán magasztos gasztronómiai élményekkel gazdagították életemet. Ez már pont az a kategória számomra, melyet saját kis konyhámban még csak meg sem tudnék közelíteni, nem hogy konkurálni az egyes fogásokkal. Persze, soha nem lehetünk egy súlycsoportban, hiszen nekem nem ez a hivatásom, ám azt vallom, néhány ötletet ellesni még nem büntetendő.

Vegyük először például a hely specialitásaként szereplő húslevest, melynek betétje a házi készítésű ravioliba csomagolt leveszöldség. Ügyes ötlet, rendhagyó, elegáns megjelenés.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vagy vegyük az egyik főételt, melyet az étlapról választottam, a borjúpofa „pörkölt” tojásos galuskával. Ezt is képes egy gyakorlott házi-szakács elkészíteni, már amennyiben ilyen jó alapanyaghoz jut. Sokan azt hangoztatják, hogy a korábban megvetett húsfajtát csak a gasztronómiai divat dobta fel, melyre nem nagyon tudok, vagy akarok mit mondani. Ha így van, akkor hál’ istennek, mert amióta megismertem a borjú-, illetve marhapofát, csak jó emlékeim vannak a fogásokról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A madártej klasszikus darab, ám a tojáshab már nem annyira. Lehet vele odahaza pepecselni, ám nem lehetetlen dolog.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hely számomra otthonos, mert olyan barátom avatott be a szentségekbe, aki igen gyakran megfordul az étterembe. Herczeg Zoltán tulajdonossal számos alkalommal elegyedhettem komolyabb beszélgetésbe, és anélkül, hogy ismerném szakmai előmenetelét, számomra hitelesnek, konkrétnak tűnt. Sőt, diskurzusaink igazán emlékszámba mennek.

Az étterem két arcát mutatja, ám mindegyik vonzó. Az egyszerűbb megközelítést – mely a pénztárcát is kíméli, és mégis élményt nyújt – a napi menük rendszere nyújtja, ahol a felszolgált ételek tökéletessége és változatossága néha kiemelt borvacsorák színvonalával vetekszik. Az étlapról történő választást már komolyabb beruházást igényel, ám ez sem kifizetethetetlen, pláne úgy, hogy a fogások alapanyag árát ismerve messze nem tűnik a számla eltúlzottnak. Sajnos mindaddig, amíg a hazai termékek alkalmazhatatlanok tisztességes nyersanyagként a minőségi gasztronómiában, addig nem csupán a hús árát fizetjük, hanem a hűtőkamionokét is…

Összességében elmondhatom, a székesfehérvári étterem bőven a legjobb emlékeim közé sorolható be, nyugodtan állítom, akár Budapestről is megér egy utazást, nem is egyet…

http://www.67etterem.hu/

http://www.facebook.com/67Etterem

Van egy nagyon kedves ismerősöm, Varga György borász Révfülöpről, akivel tulajdonképpen vagy 10-12 éve ismerjük egymást, azonban a kezdeti kapcsolat jó időre megszakadt és csak azt követően találkoztunk újra, hogy leköltöztem Balatonra.

Gyuri azon borászok közé tartozik, akik a rendszerváltást követően elsőként mutatták meg a nagyközönségnek, pontosabban a gasztronómiának boraikat. Balatoni fehérborait minden borszerető ember messziről felismerte már a címkéről is. Sajnos a pincészet az idők elteltével kiszorult a vezető borászok közül, ám ez nem jelenti azt, hogy a borok rosszabbak lennének. Manapság a marketing elsőrendű szempont, és a családi borászat itt nem jeleskedik, vagy legalábbis nem önti bele a pénzt a reklámokba feneketlen vödrökkel, illetve nem von bele bizonytalan eredetű mágnásokat, mint azt teszik sokan mások. Így a pincészet megmaradt egy kedves, nyugodt helynek, ahol szívesen fordul meg az ember. A Kál-Vin név pedig tovább él.

Időközben Varga György lánya egy csakugyan remek éttermet hozott létre a pince mellett, mely a Mákvirág Borház Vendéglő néven vált ismertté. Az étterem és a pincészet honlapjának elérhetősége: http://www.kali.hu/kal-vin/

Most Húsvétkor nyitotta a szezont a család, így mi is felkerestük egy kellemes családi ebédre a vendéglőt. Az étlap egyelőre korlátozott, ám meglátásom szerint pont elegendő. Az olaszrizling fröccsök lekérését követően húsleveseket, illetve zeller krémlevest rendeltünk, majd áttértünk a bárány szekcióra. A paprikás fenséges volt, hibát nem lehet benne találni, azonban az általam fogyasztott bárányborda még különlegesebb volt.

Ugyanis a sajtos-túrós polenta egyáltalán nem megszokott köret, míg a citromfüves alma zselé sem kerül minden nap az asztalra. A roston megsütött bárányborda pedig úgy volt tökéletes, ahogy felszolgálták. Itt nem az osztályon felüli éttermek – rózsaszín közepű, különleges alapanyagból, különleges eljárással készített – bordáit kell elképzelni, hanem egy tökéletesen fűszerezett, és sütött, tulajdonképpen bárki által elkészíthető húst.

Az ebédet egy igen korrekt, nem túl édes, tiramisu és feketekávé zárta le. Megúsztuk az esőt, a szelet és a hideget, így az ünnepek lezárása tökéletesre sikerült.

Habár a parttól kicsit félreesik a vendéglő, meleg szívvel ajánlom bárki számára, aki tényleg nyugodt körülmények között úgy szeretne étkezni, hogy csukott szemmel választva sem tud melléfogni az étlapot illetően.

A sors előre meg nem határozható elrendeltsége miatt egyik utunk Szicília szigetére vezetett. Érdekes fordulat volt ez életünkben, hiszen egyetemista korunkban úgy véltük, a világot a történelemi évszámok előrehaladásával együtt, lineárisan kell megismerni, és váltottunk egy vonatjegyet Görögországba. Az volt az első külföldi utunk, még abban az időben, amikor 50 dolláros valutakeret volt, és a dugi márkát, dollárt mindenhol dugdostuk, ahol csak lehetett.

Az ókori Görögország jelentős eseményei persze nem az első ismert évszámok a történelemben, ám akkor egy egyiptomi kaland elérhetetlen vágyálomnak, a közel-keleti utak pedig az álmok közé sorolódtak. Ám a görög kalandokat követően szerettük volna egyszer megtekinteni a görög gyarmatosítás építészeti és kulturális emlékeit is, és ezek között a legjelentősebb Szicília. A két görög kalandozás között több mint 20 év telt el, ami nagyjából életem felét jelenti.

Nos, Catania volt a célpont, majd onnan Siracusa. Az Alitalia római átszállással képzelte el utaztatásunkat, melyből óriási rohanások kavalkádja következett. Először is emlékeznünk kell a ferihegyi biztonsági leminősítésből adódó több órás sorokra a biztonsági kapuk előtt. Mi kb. 2 óra alatt abszolváltuk a beléptetést, ám a kevésbé szerencsésekre az indulási időhöz képest még vagy egy órát kellett várnunk. Ehhez képest a gép a végsebesség közelében, állandóan 1000 km/h felett repült. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a felszállás előtti gyorsítást a kapitány már a kifutóra történő kikanyarodás közben megkezdte, így az egész élmény kezdett hasonlítani egy anyahajóról történő startoláshoz. A leszállás még érdekesebb volt, az időspórolás miatt egy szabadeséshez közelített a gép pályája, majd olyan intenzíven lassítottunk, hogy terpeszülésben kellett kitámasztani magunkat, le ne fejeljük az előttünk lévő üléstámlákat. A nagy sietséget a nagy várakozás váltotta, hiszen Rómában még egyszer biztonsági kapukon kellett áthaladni, köszönhetően a budapesti leminősítésnek. egyébként a transzfer utasokat soha nem hajtják át még egyszer a kapukon. Volt még 10 percünk az indulásig, mire visszavettük cipőinket és derékszíjinkat, és loholtunk a beszállókapu felé, melyről kiderült, hogy nem az az, melyről az Alitalia egyébként aranyos tisztviselői előzékenyen tájékoztattak minket. Olyan, mintha valami számítógépes játékban az 5. pályán már fals információkat direkt adnának. Amikor megtaláltuk a helyes kaput, aggódó stewardess fogadott minket, hogy nem, nem ment el a gép, kicsit várni kell. Ez a kicsit, olyan 2 órára nyúlt, így eleve letehettünk arról, hogy a cataniai reptéren még éjfél előtt átvehetjük bérautónkat. Ami azért nagy feszültséget keltett bennünk, mert Catania és Siracusa nem egy köpésre esik egymástól. A gép akkor indult el végül, amikor már landolnia kellett volna. A felszállás és a leszállás, illetve a menetsebesség ismét vadászgépesre sikerült. Még lett volna esélyünk odaérni a kocsiért, ám a csomagokra bő egy órát kellett várni.

Éjfél után 40 perc telt már el, amikor nagy nehezen megtaláltuk a kölcsönzőt. A fiatalember persze jól leszórt, hogy miért nem hagytam bent a csomagokat, és vittem el előbb a kocsit, hogy neki ne kelljen várnia, és valahogy nem akarta megérteni, utólag igen nehezen lehetne visszafelé közlekedni a reptéren. Ám az is lehet, ez megszokott Szicíliában…

A kis Peugeot vígan rótta a kilométereket dél felé, azt leszámítva, hogy a navigáció térképei és a valóság néha köszönőviszonyban sem álltak egymással. szerencsére én még egy ilyen segédeszköz nélküli korban nőttem fel, így kis kacskaringózást követően megtaláltuk a helyes utat.

A hajnali autópálya elég érdekes látványt nyújtott. Gyakorlatilag olyan képet festett, mintha egy arborétumban kanyarogna az út, hiszen nem csak a külső-, a belső sávban is belenőttek a pályatestbe a szebbnél szebb, virágos bokrok. Tényleg idilli a kép, ám egy kicsit szokatlan, hogy ilyeneket kell kerülgetni.

Amikor beértünk Siracusa ősi városába, már csak a hotelt kellett megtalálni, ami nem egyszerű feladat annak, aki soha nem járt arra. A Des Etrangers Hotel tényleg felettébb remek helyen van, az öt csillagos szállodák itáliai leképzése. Azaz még Közép-Európában is leverne egy átlagos vendég egy csillagot a falról, ám fogadjuk el, nem minden olyan délen, ahogy azt már megszoktuk.

Amikor hajnali kettő felé beléptünk az ajtón, és középkorú recepciós fogadott minket, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy kik vagyunk, miért érkeztünk ilyen későn. Ez már öt csillagos kiszolgálást sejtetett. A szokásos adminisztrációt követően kaptam egy ingyenes – és egyáltalán – a parkolásra feljogosító kártyát, mellyel a hotel közvetlen közelében le tudtam tenni az autót. Kérem, aki Szicíliában jár, a legkisebb autóknál ne is akarjon nagyobbat használni, mert azokkal konkrétan nem képes az utcákba befordulni. A Peugeot 207-es már határméretnek minősült.

Hajnali háromra már kis csomagoltunk, be is vackoltuk magunkat és kéjes örömmel vettük, hogy 11-ig van reggeli…