április 13th, 2011

Ha azt vesszük, hogy az elmúlt 6 évben mekkorákat fordult a világ, akkor azt is el kell mondanunk, hogy a stand up műfaj népszerűbb idehaza, mint valaha. A 2005-ben szinte alig ismert előadók, mint Dr. Litkai Gergely, vagy Kovács András Péter már közismertek, ám 6 évvel ezelőtt még senki nem tudta, hogy él a földön olyan ember, hogy Kiss Ádám. Akkor még Kőhalmi Zoli is egyetemista volt, és a sort lehetne folytatni reggelig.

 

Anno egy könyv kapcsán írtam az alábbi sorokat, és a jelentős idő elmúltával is kénytelen vagyok megállapítani, Badár Sándor humora nem kopott meg, illetve régi történetei is újszerűen hatnak. A könyv az ágyam mellett fekszik, időnként beleolvasok, majd időnként kérem Badárt, hogy a kezdjen bele a történetbe újra. Mivel néhány héttel ezelőtt ez is megesett a New Orleans színpadán, pont időszerű a visszaemlékezés:

 

 

 

Van ugye egy amerikai humor műfaj, a stand-up comedy, melyet elég gyakran látunk a Woody Alen filmjeiben. Az önjelölt előadó feláll a színpadra és belekezd mondókájába, ami vagy tetszik a nagyérdeműnek vagy nem. Kicsit mindig furcsán néztem ezekre a jelenetekre és meggyőződésem volt, hogy hazánkban ez eleve halálra ítélt műfaj, mert honfitársaink nem vevők erre a bárgyú humorra. Mindenesetre érdekesnek tartottam a jelenséget.

 

Amikor a Dob utcában található Spinoza étterem kezdett az „elhivatott szakértelem” miatt kidőlni a vendégek alól, a figyelmem egyre jobban a Rumbach Sebestyén utca és a Madách Imre utca sarkán található kávéházra irányult, mely a hangzatos GODOT nevet viselte. Feltűnt, hogy Kronenbourg és Foster’s söröket nem akármilyen helyen lehet csapolni, így egyre gyakrabban tértem be egy szendvicsre és egy pofa sörre. A pincérek eleinte olybá tűntek, mintha valahonnan szalajtották volna őket, amelyet tetézett az a legendás beszólás, hogy ha a rendelést nem lehetett teljesíteni, akkor egy jó hírrel és egy rossz hírrel állt elő a vörös különböző árnyalataiban úszó, inkább csónakformájúnak mondható, spiccelt frizurát hordó pincér, Zsolti. Azaz volt egy rossz híre és egy jó. „Tiramisu nincsen” – mondta – „ám lehet rendelni mást!”. Először azt hittem, megütöm, de konszolidáltam magam és rendeltem egy másik desszertet. Ezt követően abból csináltam sportot, hogy a többi vendégnek elővezetett monológ hatásait figyeltem.

 

Nos, itt, ezen a ponton találkozott a „stand-up” és a Godot. Ugyanis valaki nagyot gondolt, és péntek-szombat viszonylatokban megnyitották a Godot Dumaszínház előadásait. Eleinte a fő tartópillér Ardai Tamás rendező úr volt, akit a „Barátok közt” című lebilincselő szappanoperából ismerhettünk meg, azaz láthattuk nevét a stáblistán. Szorosan a nyomában Dr. Litkai Gergely ügyvéd úr járt, aki Karinthy-gyűrűvel az ujján konferálta fel a fellépőket, és megmondhatom, hogy egyre hosszabb és egyre jobb volt „felkonfja”.

 

Szokás szerint három fellépő vett részt a vendégek rekeszizmainak táncoltatásában, és megvallom, eleinte főleg Szőke András személyére figyelemmel foglaltam helyet barátaimmal a mikrofon melletti asztalnál. Az asztal különlegessége leginkább abban mutatkozott meg, hogy a fellépőket sokáig csak profilból ismertem meg, másrészről a közelség érzékelhetőbbé tette a humoristák minden rezdülését. Megmondhatom, nem könnyű műfaj…

 

Senkit nem célom mások elé helyezni, ám néhány kivételt azért teszek. Aranyosi Pétert kell megemlítenem elsőként, aki két esetben is megalázott, mivel úgy röhögtem történetén, hogy a kaja egyszerűen nyállal együtt kicsorgott a számból, és a halántékomon lecsöpögő könnyeimmel együtt alkalmatlanná tették nadrágomat egy tisztes megjelentésre. Olyan igazi magunkfajta polgár ő, aki néha „betont tör” a diósgyőri focimeccseken, néha megpróbál Európát varázsolni a Középszer utcába, néha meg fehér arccal keresi a telefonszámomat, miután torkon ragadta a Wekerle-telepi szomszédját egy bizonyos garázs ügyben. Ha arról nem beszélünk, hogy barátai egyszerűen csak „hobbi-nácinak” titulálják, illetve alapból ismeri a világ összes páncélosát, akkor is egy igazi jelenség, csak úgy, önmagától…

 

Aztán itt van Szőke András, aki simán előad 40-50 percig egy történetet, aminek nincsenek szereplői, nincsen benne esemény, illetve nem helyezhető el az időben. Művészet ez, habár igen sajátos. Hallgatja az ember a hangulatok, a hangok, a színek megfogalmazását. Nincsenek poénok, de a figyelmes vendég egyszer csak elkezd úszni a képzelet óceánjában és elveszti időérzékét. Nincsenek poénok, csak lebegés. Ezeket a műsorokat nagyon kedvelem, és aki már élvezte, az hasonlóként tud nyilatkozni. Ámbátor ennek a másik véglete is megtörtént, amikor disznótort ültünk, és az interaktív előadásban én kockáztak fel a kenyeret, a szalonnát, a kolbászt, a hagymát, a paprikát és így tovább. Szorgos munkám elismeréseként pálinka lett a jutalmam, igaz, valahogy mindebből műsorszám lett a végére…

 

És itt jött a lépbe Badár Sándor, azaz a Badár! A második ember volt, akinél megélhettem, hogy a nők záróizmai csaknem elengedtek a nevetéstől, én pedig újra összeengedtem a sört a hússal, mindezt újra a nadrágomon. A nevetés állítólag boldogsághormonokat szabadít fel. A fokozott nevetés már csaknem öl! Soha életemben ennyit nem kacagtam, mint amikor Badár Sándor Mikulás volt. Kritikusai azt mondják, hogy egyszerűek a történetei. Miért? Milyenek legyenek? Legyenek benne 8 ismeretlenes egyenletek és ismeretlen évszámok?

 

Nos, Badár Sanyi hamar a nagy kedvencem lett. Ugyanis elhittem, hogy ő ilyen, amilyennek mutatja magát. Történeteiben az ember jelenik meg, és mindennapjai. Más kérdés, hogy egy átlagos földi halandóval ilyenek nem történnek… Megelőzi Skoda 120 L (long) gépjárművét a leszakadt hátsó kereke, melyet rágógumival visszaragaszt. Elveszti a Volvo kulcsát, amihez egy élelmes pesti vigéc telefonon keresztül, elmondásra reszel pótkulcsot, és még rengeteg történet.

 

Egyszer, egy esti előadást követően még hosszasan mesélt nekem a Horányban található lovas-táboráról, melyet kicsiknek tart. A gyerekek ugyanolyan ellátást kapnak a szállodában, mint a felnőtt vendégek. A kisrácok ugyanúgy a bárban fogyasztják el délutáni kakaójukat, mint a nagyok a délutáni fröccsöt. Megvallom, elindultam felkeresni egy vasárnapi délelőttön a helyszíneket, és minden a helyén volt!

 

Badár Sándor számomra tény! Egy ember, aki a hétköznapokat a legszebb valóságában éli meg. Aki nem felejti egy észrevenni a pillanatok nagyszerűségét és a mindennapi csodákat. Vannak, kik arra törekednek, hogy professzionális humoristák legyenek, ezért önálló műsorszámokat dolgoznak ki, amit begyakorolnak, a poénokat kihegyezik. Badár csak úgy odaáll, és elmeséli…

A „Jappán” c, könyv –igen, így, két pével – ebben a sorba illeszkedik be. Barátjával, Horváth Jánossal egyszer a fejükbe vették, hogy ellátogatnak Japánba, és ott harcművészeti tehetségüket tovább csiszoltatják. A szándék megvolt, a költőpénz is, vagy 6 napra, ehhez képest oly sokáig maradtak, hogy könyv lett belőle. Nem szeretném leleplezni a poénokat, így csak annyit mondhatok el, hogy ez ugyanúgy nem lehet letenni, mint Fülig Jimmy legjobb történeteit.

 

 

 

Én a könyvemet a Godot egyik előadásán szereztem meg, és büszke vagyok rá, hogy „benne vagyok a 18-ban”.

 

Ebből a könyvből lehet megtudni, hogy miképpen kell úgy fejest ugrani, hogy utána egy lendülettel a másik oldalon talpra érkezzen az ember. Hogyan lehet a Fudzsin leelőzni a japánokat és sok más életre szóló sztorival gazdagodni. A könyv érdekes szerkezetű, ugyanis a két jó barát leült egymás mellé és elmesélték a történetet egymás szavába vágva. Ezt követően lejegyezték, és kinyomtatták. Semmi cicó!

 

Ha valaki szeretné megvenni a könyvet, akkor a Godotban még talán van, vagy hagyjon üzenetet…

 

Tovább böngészek a réges-régi emlékek után, így akad kezembe ez a remek. Nos, nem tudom, mi történt 2005. november 15-én éjszaka 23 óra tájékán, ám nem nagyon tévedek, ha feltételezem, a buborékok rendesen a fejembe szálltak.

Sajnos, ezt a sört elég régen láttam a boltok polcain, ám az is lehet, hogy vidéki magányomba húzódva nem is vehetem észre, hogy a fővárosi polcok roskadoznak eme nemes nedűktől. Mindegy, kár keseregni, a visszaemlékezések legalább nem hatnak rosszindulatúan a májra…

 

Valamelyik nap rendesen bevásároltam különleges sörökből. Az egyik tetszetős darab a cseh Budvar Extra Strong söre volt, melynek 16%-os volumene Arany János Toldiját juttatja az eszembe:

 

Tizenegyedik ének:

 

11.

 

Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől,
Táncol nagy lovával a korláton belől;
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni.
De imé hirtelen a pesti oldalon
Nagy örömzaj támad és nagy riadalom:
Ismeretlen bajnok fekete paripán
Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván.

 

15.

Azután így szóla: „Vitéz! addsza kezed:
Te sem bántál soha, én sem sértettelek;
Ha haragunnál is, egy órád sincs hátra,
S a halálos ágyon ki meg nem bocsátna?”
Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét,
Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;
Észrevette Miklós a dolgot előre,
S a cseh barátságát jókor megelőzte.

16.

Összeszedte Toldi roppant nagy erejét,
S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;
Engedett a kesztyű és összelapúla,
Kihasadozott a csehnek minden újja.
S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul,
A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.
Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.

17.

Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,
Rángatá a csehet szörnyü erejével,
Ropogott keze közt, elolvadt a teste;
Végre így könyörgött a cseh térdre esve:
„Kérlek édes fiam! ne kivánd halálom,
Minden vagyonomat ím neked ajánlom,
,Tizenkét vitéznek drága sok marháját,
Vitézlő magammal minden apródságát.‘”

 

Valahogy én is így vagyok ezzel a sörrel. Erőteljes címke, rajta a könnyen kivehető 16-os számjeggyel. Olyan, mint a cseh vitéz. Pompa, ragyogás, látványosság, még az üveg is széles vállú…

Aztán kinyitás után jön a további parádé! Dús, vakítóan hófehér hab, melynek tartósságát sem érheti komoly kritika. Azonban a „magyar vitézt” sem kell lebecsülni, megbirkóztam már néhány nagynevű belga „ágyúval”, említsük csak a Kasteel vagy Verboden Vrucht söröket.

A cseh vitéz azonban állja a próbát a belga vetélytársakkal szemben. A magas alkoholtartam ellenére ízében annyira nem tolakodó a szesz, megfelelő testességgel, harsány komló aromával ellensúlyozza azt.

 

A legmegkapóbb a ser gyönyörű színe! Klasszikus borostyánszíne egy kicsit talán fátyolos, de az is lehet, hogy csak az én poharamban mutatkozott ilyennek. (Még élességet sem lehet rá állítani a fényképezőgépen.)

 

A sör testével megismerkedve csak annyit mondhatok, hogy azért az a 16% nem véletlenül került feltüntetésre az üvegen. Résen kell lenni vele, nem szabad félvállról venni a dolog, mert megvallom, a pohár tartalmának lehúzása egy kicsit meg is szédített.

 

 

Ami miatt azonban Arany Jánost idéztem, az a sör könnyen elillanó utóíze. Megillatozom a sört, lenyelek egy kortyot, azonnal jön az íz és az alkohol, de a nyeletet követően hamar elvesztem az ízeket. Olyan, mint a cseh vitéz, amikor Toldit hátba támadja a könyörgését követően. Azt nem mondom, hogy lecsaptam a palack fejét, de egy biztos, kicsit felülértékeltnek tűnik a sör.

 

 

 

 

 

 

Anno, létezett egy honlap, a gasztronomia.com. Sajnos nem volt erőm ahhoz, hogy a meghekkelt, majd újra és újra szétzilált oldalt folytassam, így a nevet is elvesztettem. Szerencsére azonban szinte az összes régi írást megmentettem, így néhány barátom unszolására közkincsé teszem, már amennyiben ez valamilyen kincs egyáltalán lehet.

 

Az alábbi írás még 2005. szeptember 21-én kelt, jellemző módon hajnali fél egykor. Gondolom, akkor fogyott el a sör…

(A cikk érdeme talán az lehet, hogy szót ejtettem a sör készítésének néhány alapjáról.)

 

Lehet, hogy már említettem, de nagy borversenyeken, borkóstolókon a szőlő levét az árpa levével szokták leöblíteni, azaz nem igaz, hogy „borra sör, meggyötör”. Így teszek most én is, így nézzük meg egyik kedvenc sörömet, a Bombardier bittert!

 

Először ilyen sört évekkel ezelőtt ittam a John Bull Pub marasztaló kényelmében. Ott is inkább a változatosság kedvéért, ugyanis akkor az általam előnyben részesített sör a Double Diamond ale-je volt. Palackosan meg a Shepherd Neame termékeit vásároltam a TESCO-ban. Van, aki nem emlékszik a csaknem 500.-Ft-ért kapható Spitfire, Bishops Finger, Original Porter sörökre?

 

Ide kell azonnal beszúrni, hogy a Shepherd Neame sörök eltűntek szőrén-szálán, és az 500.-Ft/sör árkategória is ködbe veszett.

 

Kész, eltűntek a polcokról, van helyette Bombardier. Két nagy előnye van. Az egyik, hogy egy remek angol ale, a másik az, hogy nincs más vetélytársa. Hacsak a John Bull saját sörét nem tekintjük annak, ami azért fel-felbukkan néhány helyen. Nézzük, mit iszunk!

A Wells Bombardier English Premium Bitter (5.2% ABV) a Charles Wells sörfőzde vezető terméke. Mivel itt konkrét ismeretekkel bírok az alapanyagról, lássuk egy cseppet, hogy hogyan is készül a sör, azon belül is egy angol bitter.

 

A sörnek négy alapvelő alkotórésze van: a víz, az árpa, a komló és az élesztő. A víz fontossága közismert, azonban számomra érthetetlen, hogy hazánkban miért nem lehet jó sört főzni, amikor mindenhol remek vizünk van. A briteknél, a skandinávoknál, vagy akár a németeknél ódákat zengenek a legendás vizekről. Van olyan sörgyár, ami annyira tisztának tartja a sörfőző vizét, hogy ugyanazt ásványvízként is palackozza. A magyar ásványvizek lassan világhíresek, ellenben sört nem főznek belőle. Merthogy nem tudom, miből főzik ezeket a bájzlikba (harmadrangú csapszék) való léket, azt nem tudom. Nos, Charles Wellsék is tiszta vizet öntenek a pohárba, ami könnyen lehet, hogy a nagyipari termelés miatt sima csapvíz, amit különböző adalékokkal készítenek fel a sörfőzésre. Ugyanígy tesznek a budapesti MOM Parkban található Paulaner Sörözőben is.

 

Jön a maláta! Ha a nyers árpakalászból kíván valaki sört főzni, akkor ne tegye, mert soha nem lesz belőle semmi. A malátázás azt jelenti, hogy a learatott gabonát – ami tulajdonképpen lehet búza, zab, vagy rizs is – konkrétan a megtisztított gabonaszemeket 2-3 napig vízben áztatják. 6 órás áztatás után 3-6 órára kiemelik a szemeket, hogy lélegezzenek, majd visszaeresztik a vízbe őket, Ezt addig ismétlik, amíg a kellő nedvességtartalmat elérik. Ezt követően a magvakat szétterítik és hagyják csírázni hozzávetőlegesen 5 napig. A csírák e folyamat során a magok ¾-ed hosszát érik el, valamint a magvak keményítő tartalma cukorrá alakul át. A cukorból majd a későbbiekben alkohol lesz…

 

A csíráztatás lezárását a gabonaszemek aszalása jelenti. A „zöldmalátát” 2 napon át magas hőfokon szárítják. A hőmérséklet szintje alapján különböző malátáról beszélhetünk. Csaknem úgy, mint a kávénál. A világos maláta készítése során a kicsit több, mint 48 óra alatt folyamatosan emelkedő hőmérsékleten szárítják a szemeket. Ebből készülnek a világos ale-ek, és a pilseni sörök. Ha a malátát magasabb hőmérsékletre hevítik, akkor beszélhetünk a barna és borostyánvörös malátákról. Ezeket ma már csak ritkán használják fel, régebben a bécsi főzdék kedvelt fajtája volt. Helyette népszerűbb a kristálymaláta – melyet a Bombardier is tartalmaz – ahol a malátaszemek héját teljesen kiszárítják. Így teltebb, édesebb ízt nyernek a sörnek, valamint sötétebb lesz a végső főzet is. Végül a hevítéssel elmennek egyesek a csokoládémalátán keresztül feketemalátáig, ahol majdnem a gyulladásig hevítik a malátát. Ezeket azonban csupán kevés mennyiségben adagolják az egyéb malátához a főzőmester titkaként.

 

A megaszalt malátáról eltávolítják a csírákat, és itt kettévélik a folyamat. Vagy skót pure (tiszta) malt (maláta) whisky alapanyaga lesz, vagy megy a sörfőzőkhöz. Ugyanis a malátázást már csak nagyon kevés főzde végzi maga, a készterméket inkább nagyüzemi malátázóktól rendelik meg. Tehát a mi malátánkból sör lesz, mégpedig Bombardier.

 

Jön a komló! Ebből aztán van megszámlálhatatlan fajta. A Charles Wells sörfőzde a Goldings fajtát használja, mely Kelet-Kentből származik és 18. századi eredetű. A komlót a főzőmester egyrészről a sör tartósítására használja, továbbá ennek köszönhetjük a sörök jellegzetes kesernyés ízét. A komló adagolásával lehet keserűbb, vagy kevésbé kesernyés a sör. Ugyanis a korábban említett malátázás során leginkább az édesség szabadul fel. Egy jó sör főzése során olyan gabonát használnak fel, ahol a malátázás során annyi cukor halmozódik fel, melyből a teljes alkohol átalakulás során is marad egy megfelelő cukortartalom. A gyenge minőségű gabona esetén sima répacukrot adnak a főzethet. Tisztára úgy, mint a „csinált” boroknál. Mivel a répacukor lebomlása is ugyanaz, mint a gabona keményítőtartalmának lebomlása, vagy a gyümölcs cukortartalmának lebomlása, a rossz és a jó minőségű terméket nem a cukor fajtája határozza meg, hanem az un. extrakt tartalom, azaz a cukor lebomlása után visszamaradt egyéb szárazanyag, ami igaz a hozzáadott cukor esetén nem lelhető fel. Így elvesznek – nincsenek is – az ízek, zamatok, stb.

 

Bombardier Bitterünknek tehát borostyánvörös színnel és erősebb komlózottsággal kell rendelkeznie. Az ale típusú söröket un. felső-erjesztéssel készítik, ahol a sörélesztő a főzet tetején úszik az eljárás során. Az élesztő élő szervezet, de erről Gyalogbodza barátnőm tudna többet mesélni. Növekedése, sarjadzása során a lé cukortartalmából nyeri energiáját, közreműködésével a cukor alkohollá és szén-dioxiddá alakul át. Ez a folyamat egészen addig folytatódik, ameddig a keletkezett alkohol meggátolja a folyamatot. Pont erre alapozva készül például a portói, ahol a magas cukortartalom lebomlását alkohol utólagos adagolásával állítják meg. Nos, az élesztő a titkos anyag, a különböző törzseket hétpecsétes titokként kezelik a mesterek. Van, aki csak egy törzset használ eljárása során, van, aki különböző törzsek vegyítésével éri el a kívánt eredményt. És van a belga lambic sör, ahol nem adnak a főzethez élesztőt, ugyanis a levegőben található élesztőspórákra hagyatkoznak. Remélem, ezt is jobban be tudom mutatni majd a jövőben.

 

 

Tehát már majdnem kész a sörünk. Régebben a ködös Albionban a kés söröket hordókban tárolták, érlelték. A sörben található szén-dioxid a fa pórusain fokozottan eltávozik, miként a borok esetében is az oxidatív eljárásnál. Ezáltal egy „meleg, szénsavtalan” lé a végeredmény, amit sokan nem kedvelnek, holott valójában ez az igazi aromás sör. Az angolok manapság is hagyományosan eresztik a poharakba a pint sört, vagy hajtógáznak nitrogént használnak, ami például a Guinnesst, vagy a Murphy’s Stout-ot a csapolásnál olyan tejeskávé külalakkal öltözteti fel.

 

Tehát a palackozás során Bombardier sörünkbe is kevés szénsavat adagolnak, szerencsére. Van még a Bombardiernek egy banános változata is, amelyet a kezdeti viszolygást követően bátran ajánlok fogyasztásra. Hasonlóan a belga gyümölcsös sörökhöz, itt is az érlelés során adják hozzá magát a banánt, vagy csupán annak kivonatát. Remek elgondolás, fene tudja, milyen sikerrel. A Charles Wells honlapja nem is ismerteti ezt a változatot.

Nos, jó sör a Bombardier, habár talán száz jobb is van nála, de kis hazánkban most ez a nyerő, ellenfél hiányában!

Úgy érzem, hogy a csaknem 6 éves írásom nem minősül teljesen elavultnak. A sörfőzés módszerei alapból ugyanazok és a kevés magyar meglepetéstől eltekintve, ma sem érzem, értem annak okát, miért is nem lehet jobb söröket készíteni idehaza.

 

Mindegy, a lényeg az, hogy legalább a Bombardier kapható. Ám már nem a pintes kiszerelésben, hanem az euro-konform 0,5 literes palackban, mely már messze nem azt az érzelmet kelni, mint a nagy palack. Bizony, a képeken még a régi palack látható. Hja, az ár maradt…

Ma véletlenül ráakadtam egy olyan oldalra, mely igen közel áll a szívemhez. Nem csupán azért, mert szeretem a jó söröket, hanem azért, mert a szerző kifejezetten sallangmentesen, őszintén ír élményeiről. És emellett remek fényképeket is készít. Látszik, hogy van vele munka, van rá igénye.

Sok, nagyon sok sört ittam azon tételek közül, melyet Tony Caviar megénekelt, és nem is értek egyet a szerzővel minden kérdésben. Ám az a szép, hogy nem is kell. Ugyanis a hangulatok, szemléletek, ízlelőbimbók különböznek, ám egy dolog kétség kívül közös: a sör megbecsülése.

 

Nem hiszem, hogy a sörök terén valaha is utolérem a “kolléga” szakértelmét, azonban igyekszem. Így tehát legyen első blog-ajánlóm e témakörben a folyékony Kenyér!

 

http://folyekonykenyer.blog.hu/